Titeket nem zavar férfiak hogy mindenben csak ki kell egyezni ?

Egyrészt ilyen drasztikusan nem éltem ezt meg, másrészt inkább úgy gondolom, hogy ez emberek közti igazságtalanság, nem férfi-vonás.

Alapvetően a társadalomban a nőiesség szerintem sokkal törékenyebb dolog betegség szempontjából, mint a férfiasság, lévén elsősorban a reproduktív és testi tényezőkre alapozzák, nem a sikerre. Mi férfiak azért több területen felhúzhatjuk magunkat, egy nő ha például megváltozott munkaképességű, de rendelkezik megfelelő egzisztenciával, személyiséggel, ambícióval, tudással, nem fog jobban kelleni senkinek. Egy férfinél az, amit te minden irányból érkező elvárásnak érzel, a szememben inkább minden irányból bizonyítási lehetőség, ami minden irányból nagyjából azonosan esik latba a társadalmi megítélésnél. Egy nőt pedig összezúz a társadalom már csak amiatt is, ha például meddő.

Lényeg a lényeg, köztünk, emberek között vannak a szerencsések és a kevésbé szerencsések. Az egészségesek, a szépek, az okosak, a gazdagok és a kevésbé azok. És úgy gondolom, hogy aki nem a jobb harmadba tartozik, annak egyaránt megvannak a maga harcai és egyaránt azt érzi, hogy a társadalom valahogy elfordul tőle, gyakran vitatva ezzel az értékét, szerethetőségét, értelmességét, nőiességét/férfiasságát. Röviden: az élet nem igazságos.

Édesanyám mozgássérült, talán azért látom ezt kevésbé feketén-fehéren.

Bocsánat, hogy nőként hozzászólok, de én női szemmel sosem tartottam kevesebbnek egy férfit azért, mert más, mert "átlagon aluli", viszont ez az állaítás sem 100%-ig igaz.

Akin láttam, hogy más mint a többiek és nem arra törekszik, hogy ugyanolyan legyen, mint mások, hanem, hogy egy csupaszív ember legyen, leküzdve a démonait és elfogadva önmagát, az nekem szimpatikus volt. Nem érdekelt, ha a szellemi vagy a testi gondjai miatt nem ért el egy olyan szintet, amit hivatalsoan el kellett érnie.

Viszont természetesen láttam, hogy nem minden nő fogadja el őket ilyennek, a férfiak java is degradálja őket és ez mindig egy fájó pont volt náluk, akár tagadták, akár nem, viszont megvolt a baráti körük, köztük én is, akik ilyenkor mindig a támaszaik voltak, cserébe én is a legnehezebb pillanataimban számíthattam rájuk.

Viszont nem vagyok szent és megvoltak azok az "átlagon aluli" férfiak akiket nem tudtam szeretni és nem a tetsi vagy a szellemi adottáguk miatt, hanem azért, hogy elhitték, hogy nekik fel kell kapaszkodniuk a "jobb" férfiak körébe és amikor ez magától értetődően nem jött össze, frusztráltak voltak és haragosak, haraudtak a világra, haragudtak arra, akik csak szerették volna elfogadni őket olyannak amilyenek és nem egyszer bántak úgy velem, mint egy lábtörlővel vagy, hogy jobban érezzék magukat, nem egyszer emelték ki az én hibáimat, hogy megnyugodjanak, tőlük van lejjebb is. Az ilyeneket én vámpírnak éreztem, nem szerettem, most sem szeretem, ha egy barátság abból áll, hogy minden energiámat elszívják és felhaszanlják a saját önbecsülésük kovácsolásához, majd negatív energiával feltöltenek, hogy a munka teljes legyen és én érezzem magam a béka feneke alatt, ők meg felettem álljanak.