Gyerekmentesek, mikor döntöttétek el, hogy nem lesz gyereketek?

Én már gyerekként is hangoztattam, hogy sose lesz gyerekem, miközben mások arról álmodoztak, hogy milyen lesz babázni. Persze akkor lehülyéztek, ahogy általában most is. Szerintem a gyerekvállalásnak csak a habos-babos részét mutatja a társadalom, amikor még kicsi a gyerek, és kvázi azt csinálsz velea mit akarsz. Itt is mindig azt hozzák fel, hogy jajj a pici babád rád mosolyog, hozzádbújik stb., nem azt amikor már kamasz, lázad, le se sz*r, elköltözik, nincs pénz....

Én leginkább attól félek, hogy tönkremegy a párkapcsolatom, és hogy egyedülálló szülő leszek. Ez a rémálom számomra. A környezetemben nem láttam igazán példaértékű családot, vagy csak olyat, aki csupán a gyerekeknek él, de semmi más nincs az életében. Az anyák kb rabszolgák lesznek, sose lesz egy nyugodt percük, leamortizálódnak, a csávó meg bármikor megunhatja, és lelép. Kényelmes ember vagyok, gyűlölöm, ha nem tudom beosztani az időmet. Ha csak bámulni szeretnék ki a fejemből, akkor ne visítson, toporzékoljon ott nekem senki. Emellett ez az ország és a világ egy kalap kaki. Nem akarnám, hogy a gyerekem mentális problémákkal küzdjön (nekem is vannak), féljen az utcán, bizonyos emberek kevesebbnek tartsák, csak mert mondjuk lány. Se időd, se pénzed nincs, én pedig házat szeretnék, világot látni, ezermillió hobbit csinálni, karriert. 24 vagyok, változhat persze, mert igen, ott van az a 10%, de egyelőre úgy érzem, hogy 30 alatt el sem gondolkozom rajta. Nem azért tanultam/tanulok évek óta keményen, hogy utána 1-2 év munkaviszony után otthon üljek éveket.

Régebbi téma, de értem szerintem amit érzel.

Én 31 vagyok, bennem eleinte nem fogalmazódott meg, hogy nem szeretnék gyereket. Volt egy barátom 19-től 24 éves koromig, ő nagyon sokat mondogatta, hogy "na majd ha gyerekünk lesz ez meg az lesz..." Ez mindig rossz érzést váltotzt ki belőlem, de azt hittem, hogy csak túl fiatal vagyok. Utólag látom, lehetfiatal valaki, ha benne van az ösztön hogy gyereket szeretne akkor igenis mondogatni fogja hogy "ha egyszer lesz gyerekem.." szóval terveket sző.

Mi aztán szakítottunk és összejöttem a jelenlegi párommal aki az első randin megmondta, hogy ő nem szeretne soha gyereket, és ezt már 12 éves kora óta tudja. Szóval úgy kezdjünk bele a kapcsolatba, hogy ezt tudom és vállalom hogy ő soha nem ad nekem gyereket.

És ez ahogy elmondta nem rémített meg sőt.. igazából akkor esett le, hogy én soha nem is vágytam arra hogy gyerekem legyen. Persze hosszasan gondolkodtam ezen de aztán belementem a kapcsolatba, életem legjobb kapcsolatába:)

Most nem sorolom fel, hogy milyen indokaim vannak amiért nem szeretnék.. van sok de a legfőbb az anyai ösztön teljes hiánya. Ezek mellett inkább egy kis FOMO van bennem. Hisz biztosan vannak szuper pillanatai a szülőségnek. 31 vagyok, továbbra sem akarok gyereket, de amikor tavaly megvásároltuk a párommal közös lakásunkat átfutott az agyamon, hogy akkor ez ennyi, 15 éves hitelt vettünk fel, össze van kötve az életünk ami egyenlő azzal hogy nem lesz gyerekünk. És nem bánt ez a tudat csak félelmetes egy ekkora döntést meghozni még úgy is hogy biztosan tudom mit akarok. Az a pár százalék esély, hogy mi van ha meggondolom magam..? Hisz emberek vagyunk kételyekkel, biztos vagyok benne hogy aki gyereket vállal ás nagyon nagyon szeretné, az ő fejében is megfordul, hogy mi van ha rossz lesz az anyaság?

Hát nehéz az ilyen döntések meghozatala:) Bocsi kicsit hosszú lett:)

És ez is teljesen rendben van, ha előbb-utóbb úgy érzitek, hogy mégis szeretnétek akkor az lesz nektek a legjobb döntés, ha meg nem akkor az:)

Szerintem a lényeg, hogy meg kell próbálni a külső nyomást (bármelyik irányból jön) kiszűrni és csak a saját vágyakra fókuszálni. Lehet ezt önzőségnek hívni, de egy életünk van had törekedjünk már elsősorban a saját boldogságunkra amíg azzal mást nem bántunk:)

32 éves vagyok, és nem igazán volt ez döntés, inkább mindig is tudtam, hogy nem érdekel a gyerekvállalás.

Én is, és a párom is nagy családból jövünk, mindketten mint legidősebb testvér at öt közül.

A 3nál több gyereket az esetek 90%ában részben már az idősebb tesó(k) nevelik. Óhatatlanul te leszel a bentlakásos ingyen bébiszitter, a sofőr, a szakács, te fürdeted a húgodat amíg Anyukád szoptatja a babát, te pelenkázod mert Anyu épp főz, te korrepetálsz, te mész vele fagyizni...

Ráadásul a saját gyereket te vállalod, akkor amikor te érzed, hogy itt az idő. A tesókat meg Anyádék, és ha tetszik, ha nem, 6-8 évig ott fog bömbölni az aktuális hugod, öcséd, mert 2-3 évente van új csecsemő. A többiek meg azonnal vadállat módba kapcsolnak, mert csak így kapnak figylemet.

Kb 15 éves koromra úgy voltam vele, hogy akkor én ezt tulajdonképp ki is pipáltam. Láttam a jót, a rosszat, a hisztit, a skarlátot, a fejtetveket, matekleckét, a ragacsos kezeket. Erre ment rá a fél késő gyerek és az egész tinikorom.

Elég volt.

Nem gondolom, hogy a saját gyerekem ettől többet tudna mutatni, azzal a különbséggel, hogy anyagilag meg testileg totál tropára tesz.

Az, hogy egy gyereknek meglegyen mindene, iskola, ruha, étel, szabadidő, drága.

Ráadásul nem választhatod meg milyen gyereked lesz, nem csak ép-egészséges babák születnek, de vannak emberek, akik egy életre mozgássérültek, értelmi fogyatékosok, lelki problémákkal küzdenek kamaszként, diszlexiások, stb.

Ha gyereket vállalsz, ezt is vállalni kell tudni, és én nem tudnám csinálni.

"Nálatok, hogy zajlott le ez a döntési folyamat? Mikor volt 100% a nem? Nem volt nehéz lemondani a gyerekvállalás ritka, de szívmelengető részeiről?"

Tudom, hogy már régi a kérdés, de mégis válaszolok, hátha még jár erre valaki.

Sohasem kellett erről döntenem. Amióta az eszemet tudom, soha nem akartam gyereket, már egészen picike koromban tudtam és természetes volt, nem is gondolkoztam rajta. El sem tudom képzelni, hogy valaki "eldönti", hogy nem akar.

Én a gyerekvállalásban semmi szívmelengetőt nem látok, így nem is kell semmi ilyesmiről lemondanom. Ha viszont a kérdező lát, akkor akar gyereket.