Az élet rendje hogy egyre 💩-abb? Hogy kell elérni, hogy az ember élete ne laposodjon el, és világmegváltó célokkal teli fiatalból ne váljon életunt, kiégett, mindig csak a hétvégét váró felnőtté?

Érdemes végigolvasni a szöveget, még ha hosszú is.

Nagyon jól összefoglaltad, magamra ismerek, pedig kétszer annyi idős vagyok, mint te.

Néhány pontban nem értek egyet, például igencsak végletesen fogalmaztad meg a nyugdíjas létet: "kizárólag az emlékeinek élő nyudíjas lesz, aki nem is él, nincsenek élményei, csak várja a halált, céltalanul." Persze, még nem tudom, milyen leszek, ha egyáltalán eljutok odáig, mert sok nyugdíjas fillérekből, de sokan egész jó pénzt kapnak, vannak akik gyászolják a társukat és nem tudják feldolgozni, hogy egyedül maradtak, és kirepültek a gyerekek és unokák is, de ez személyiségfüggő is, van aki például szeret úgymond egyedül lenni, és elvan napi pár mondattal, amit a szomszéddal vált. Én például nagyon várom már a nyugdíjas létet, kiskertet fogok gondozni, amennyire a leromlott egészségem megengedi (egyetértek, nyugdíjas korra nagyon leromlik az átlagmagyar állapota), lesz háziállatom pl. macska vagy kutya, és tavasztól őszig gyönyörködöm a természetben egy kis falusi portán.

5-ös és 6-os véleményt osztom, a munka, a munka kényszerűsége rontja el az életet. Mert kényszer, mert a megélhetés függ tőle, mert monoton, de ha nem monoton, akkor meg kaotikus, ilyen a legtöbb munkahely. A kollégák rosszindulatúak (van aki nem), a főnök meg olyan, amilyen. Én akkor tudtam elhagyni a napi gyomorgörcsöt, amikor hosszabb időre munkanélkülivé váltam. Megkönnyebbültem, végre nyugodtan tudtam venni a levegőt, nem egy görcs volt a szervezetem. Élveztem a kötetlenséget. Nekem még nem volt olyan munkám, amit valóban szerettem volna. Valahol 6-os válaszában lehet a megoldás, de ehhez bátorság is kell, meg ügyesség is, mármint vállalkozni és azt csinálni, amit szeretsz. De a munkanélküli megkönnyebbülés mégsem tartott ám sokáig, mert elkezdtem szorongani, hogy mi lesz velem és a családommal anyagilag. Ilyen az ember, semmit sem tud igazán élvezni, se a munkát, se a munkanélküliséget. A kettő között kellene valami arany középút, de mint írtad, csak a napi "8 óra" robot van. Jó lenne, ha 8 óra lenne, de általában több. Általában a munkába való készüléssel, utazgatással, túlórákkal együtt van az 10-12 is. És sokan még haza is viszik a munkát vagy a feszültséget.

Szerencsére én idősebb fejjel is neki mertem állni tanulni, és nem várom senkitől, hogy hasra essenek tőlem, csak hát pont az ellenkezőjét tapasztalom, sokan furán néznek rám, hogy minek, meg hogy eddig hogyhogy nem találtam meg, mit akarok csinálni, mivel akarok foglalkozni, miért nem értem el valamit, miért nem lett nagy karrierem. Pedig volt eddig is végzettségem, munkahelyeim, de nem szerettem őket. Szóval hóbortnak tartják azt hogy belevágtam a tanulásba, mert már mit akarok én ezzel elérni. És ha végzek, valóban nehéz is lesz vele elhelyezkednem, mert inkább a fiatalokat fogják választani egy állásinterjún. De legalább megpróbálom, bár család mellett már nagyon nehéz.

Nem irigylem a mai 20-onéveseket. Akinek nincs olyan anyagi háttere, az elkezdheti a küzdelmet egy saját lakásért, hitel, gyűjtögetés. De azért úgy látom, hogy a többség élvezi az életet, és remélem, hogy a Covid enyhül, és újra lehet járni utazgatni, bulizni ilyesmik. Mondjuk, ez nekem nem hiányzik, sosem voltam ilyen típus, most meg már főleg nem. De a fiataloknak azért ez hozzátartozik az életéhez.

A középkorúak meg: "általában van egy-két gyereke, amit lehet hogy már megbánt, de hát mindenkinek van, meg különben is, ez az élet rendje" - ezzel sokan vitatkoznak, olvastam már ilyen gondolatokat, és a legtöbb hozzászóló letámadta. Pedig igen, ez lehet így is, lehet olyan ember, aki kb. megbánta, hogy gyermeket szült ebbe a nehéz világba. Nem azért bánta meg, mert nem szereti a gyerekeit, hanem pont ellenkezőleg, mert fél, hogy milyen lesz a jövőjük. És ugye a napi küzdelem, a gyereknevelés sokszor abból áll, hogy a szülők napi 10-12 órát dolgoznak, otthon pár órát főznek-mosnak-takarítanak, és a maradékban néznek egy kis sorozatot vagy lógnak a neten. Kicsit kiábrándító.

5-össel még abban is egyetértek, hogy lehet, hogy neked úgy tűnik, hogy ellaposodik az élet, ahogy öregszünk, de lehet, hogy más nem így fogja fel, mert nem is vágyik különösebb izgalmakra, pl. utazásra vagy bulira vagy nagy karrierre stb. Szóval sokunknak nem túl izgalmas az élete, de mégis, a napi kis izgalmak megvannak, és nem is vágynak sokkal többre. Röhejesnek tűnhet, ha te más típusú vagy, de én hetek óta kis növények meg magok ültetgetésében lelem az örömömet, és ez számomra fantasztikusan izgalmas.

Hogy valami jót is mondjak, talán a megoldás, hogy élj a mának, élvezd az adott napot, adott pillanatot. Ha nyüzsgő nagyvárosban élnék, nehezebb lenne, de mivel kertes házban lakom egy kisvárosban, ezért baromira boldog vagyok a legegyszerűbb dolgoktól is. Például hogy pár napja hazajött a gólya, és két napig csak állt mozdulatlanul, pihent, de ma már építi a fészkét. Engem a természet boldoggá tesz. Amikor pedig elkeseredek amiatt, hogy megy az idő, öregszem, romlik az egészségem, akkor ráparancsolok magamra, hogy átprogramozzam a gondolataimat pozitív irányba. Meg kimegyek a friss levegőre, főleg ha süt a nap, na az helyrerak.

Én is érzem azt magamon, amit Kérdező írt. A gyerek még alapvetően boldog, naív, hisz a pozitív értékekben, hogy a világ egy csodaszép hely és az emberek alapvetően jók és szeretik egymást. Aztán ahogy egyre idősödik, egyre több kudarc, felsülés, csalódás lesz az életében, sok ember becsapja, átveri, megsérti, kihasználja. Így az ember az idő múlásával bizalmatlanná válik, mert már százszor kihasználták.

A gyerekkori barátok mind lelépnek, csak amíg iskolás voltál, addig érte meg veled barátkozni, utána otthagynak. Megállapodnak, összeházasodnak, gyerekük lesz és utána jó magasról sz@rnak a fejedre, új élet címszó alatt. Hazudtak neked évekig, más arcukat mutatták, most pedig, hogy nem látnak benned hasznot, ignorálnak, vagy lealáznak téged a sárga földig. Rájössz, hogy olyan, hogy barátság, nem létezik. Az emberek csak és kizárólag érdekből vannak veled, érdekből barátkoznak, majd ha megunnak, vagy a veled való barátkozás derogál nekik, vagy presztízsveszteséget okoz számukra, akkor eldobnak, mint egy használt taknyos papírzsebkendőt, vagy egy összecsulázott kotont.

A munkába temetkezel, látástól vakulásig dolgozol, irritáló, idegesítő kollégákkal és felfuvalkodott hólyag főnökkel. A munkatársak kipletykálnak, kikészítenek, elpusztítanak-ez megy a munkahelyek többségén. Ájult állapotban délután 5-6-kor az ágyba zuhansz és azt kérdezed magadtól, mi értelme ennek az egész fárasztó, agyatlan robotolásnak, cserébe 0 szabadidő, semmi energiád nem marad és talán a legegyszerűbb lenne megdögleni, vagy felakasztanom magam.

Kiábrándító az egész, nem hiszel többé az emberekben, a szeretet, tisztelet pedig teljesen devalválódik. 24/F

Azért ez már kicsit más dimenzió, amiről te írsz 13-as, ez megérne egy külön kérdést. Szerintem a kérdező ennyire nincs kiábrándulva az emberekből, inkább csak az élet negatív irányba haladása nem tetszik neki, amit valamilyen szinten a korral hoz összefüggésbe. Nem az emberek, hanem ahogy élik az életüket, azzal nincs kibékülve, amilyen életutat lát maga előtt, ha ő is ilyenné válik.

Kérdező, nagyon jó, hogy felhoztad ezt a kérdést, tényleg érdemes végigolvasni a szöveget, amit írsz, mert páran írták, hogy nem olvasták végig vagy csak félig. De látod, mégis milyen sok ember magára ismert már így is. Remélem, lesz még sok hozzászólás.

13-as, nem ismerem a te helyzetedet, de szerintem a gyerekkori barátok nem feltétlenül rossz szándékból hagynak el, hanem mert nekik is telítődik az életük, munkával, családdal, és bármilyen hihetetlen, problémákkal, bajokkal, mint neked is, másoknak is, sajnos mindenkinek vannak problémái, és a végén már tényleg nincs idő a gyerekkori barátokra. Bárcsak lenne. De nincs. Se idő, se erő. Ne vedd magadra ezeket 13-as. Nekem sincsenek már meg a régi barátaim, se ők nem érnek rám, se én rájuk. Csak néhánnyal tartom a kapcsolatot, messengeren.

A munkát valahogy én is így látom, de ezt a felakasztós dolgot felejtsd el, ha már itt vagy ezen a bolygón, akkor alakíts ki magadnak egy kis játszóteret, a többire meg sz..ni kell.

"Vannak barátaink akikkel eljárkálunk, a közös Velencei-tavas élmények, részeg emlékek, nehéz párkapcsolatok amiken átsegítjük egymást, sok jó szex, "kiélem magam" korszak, minden szempontból."

Egy harmincas, negyvenes embernek már nem vonzó a részegség, meg a bandával ide-oda járkálás, párkapcsolat szempontjából is általában már jobban tudják, hogy mit szeretnének.

"Minden nap lehúzza a 8 (vagy több) óráját, hazamegy, tévezik, ellátja a háztartást (ha van a gyerekeket), és ez megy 5 napig, miközben végig arra gondol hogy legyen már hétvége, de azt sem tölti valami hasznosan..."

Ha valaki tanult és megalapozta a jövőjét, annak lehet izgalmas munkája, amiben kiteljesedhet és megválthatja a világot. Aki ezzel nincs így, az is találhat olyan munkát, amit élvez és ahol sok minden történik vele / vagy nyugi van, ki mit szeret. A háztartást is sokan szeretik csinálni, nem mindenkinek nyűg, csak idő legyen rá, meg pénz. A gyerekek ellátása nem egy a sok nyűg feladat közül, hanem a gyerek a legcsodálatosabb dolog az életben, őértük történik az egész. Nagyon sok 30-as 40-es embert ismerek, akik tartalmasan töltik a hétvégéjük, szabadságuk pont mivel anyagilag már jobban állnak, mint a 20-as éveikben több program közül választhatnak. De csak simán otthon pihenni egy nehéz munkahét után, ez se rossz.

"Az étkezésére, egészségére nem figyel, sportolni havi szinten ha eljár 2-3x, van valami függősége (ugye a cigiszünet"

Szerintem ez nem mondható általánosnak a 30, 40-esek között, nem kortól függ.

"testileg-lelkileg folyamatosan szenvedő, kizárólag az emlékeinek élő nyudíjas lesz, aki nem is él, nincsenek élményei, csak várja a halált, céltalanul."

Ez van, meg fogunk öregedni, és össze-vissza fájni fog mindenünk, ezen nem lehet változtatni, de ha úgy öregedhetsz meg, hogy "csak az emlékeidnek élsz, és várod a halált", és nem kell azon aggódnod, hogy hogy fizeted be a rezsit, hogy jutsz orvoshoz, és lesz-e hol laknod, a háztartáshoz van segítséged, neked csak "várni kell a halált", akkor az már egy jó öregkor, szerintem.

"Mit tehetnek hogy ne váljak ilyen emberré? Mit tehetnék, hogy az idő ne szívja ki belőlem az életet, és boldog, elégedett idősként , egy boldog, elégedett élettel tudjak búcsúzni ha eljön az idő? Rettegek, hogy egyszer ilyenné válok😥"

A huszas éveidet arra használd, hogy tájékozódj, hogy tudd, szélesítsd a látókörödet, hogy merre akarsz indulni, mit szeretsz csinálni, mi tesz boldoggá, képezd magad, párkapcsolat terén is legyen elképzelésed, hogy mit szeretnél. Ne találd magad ott, hogy elvesztegetted a fiatal éveid és nem sajátítottál el egy szakmát, nincs stabil párkapcsolatod, családod miközben mindenki körülötted már a gyerekeit neveli, miközben te is szerettél volna. Takarékoskodj. Építs ki egy stabil baráti kört. Szerintem sokan azért jutnak az általad leírt állapotba, mert ők maguk se tudják, hogy mit szerettek volna elérni az életben, és nem az akaraterő hiánya a gond.

Most épp ezt a könyvet olvasom: Mark Manson - Egy ​kis remény egy elb*szott világban. Filozófiai-pszichológiai szempontból foglalkozik ezzel a jelenséggel.

Amit érzel, az valószínűleg a kapunyitási pánik - olvass utána. :)

30 körül éppen ezen gondolkoztam, hogy kezdem elveszíteni a motivációm. A 20-as éveimben tele voltam küzdésvággyal, energiával - akárhányszor is vallottam kudarcot, újra próbálkoztam és sok dolgot el is értem. Szabadúszó vagyok, széleskörű műveltségem van, sportolok, odafigyelek magamra, egészségcentrikusan élek. Azt gondoltam, hogy ez eljuttat majd valahová, de valószínűleg irreális céljaim voltak. Viszont a sok szar kapcsolat, pszichopata pasik után összetörve érzem magam és sokkal kevesebb az erőm küzdeni.

azzal, hogy erre rájöttél illetve odafigyelsz, már egy jó út, hogy ne történjen meg.

Az a titka, hogy "fiatalos" gondolkodásúnak kell maradni (nekem könnyű, 35 vagyok de 20-nak érzem magam, mondták már hogy infantilis vagyok, többször is, tehát így könnyű nekem, ha-ha)

Az én nyugdíjas szüleim nem céltalanul vannak, nem a véget várják, igaz nem utazzák be a világot, de azért nem úgy élnek, mint ahogy írtad...

nem kell, hogy így végezzük, de a munkával kapcsolatban igen, ha nem figyelsz, kialakul egy ciklus, hogy 8 óra munka, hazaérés, majd... folytatódik tovább. Covid alatt ezt most hatványozottabban érzem, gyakran énis elszomorodok, hogy "csak ez a vacak munka van, minden más megállt". De szerintem fontos, hogy a munkában milyen emberek veszik körül. Én gyakorlatilag a társaság miatt hagytam már ott több munkahelyet is. Azért, ha egy szobában 4en ülünk, MINDEN kommunikáció EMAIL-ben történik, és a WC-n kívűl a többiek semmikor sem állnak fel (aztán én vagyok kinézve az óránkénti szünetjeimmel) akkor így persze, kiég az ember