Hogy lehet a húgom párkapcsolata, meg úgy az élete évek után is ennyire tökéletes? Hogy lehet a rossz helyzet miatti irigységet legyőzni?

Összejött az élet. Párkapcsolatnak vége, munkahelyemnek annyi, a lakás amiben laktunk, az exemé, így tehát nem volt maradásom. Húgom és a párja befogadtak magukhoz, amiért végtelenül hálás vagyok nekik.

A húgom soha nem volt túlzottan szociális. Bevallom, sokáig azt hittem leszbikus, mert nem volt párja, szerelmes se volt, tetszeni se tetszett neki senki. Ő maga azt vallotta, valószínűleg egyedül fog meghalni. Aztán jött a párja, első szerelem, ami mind a mai napig tart, már hét éve. Nagy lakásban élnek, kutyával. Teljesen idilli, még most, ebben a vírushelyzetben is. Kvázi saját világuk van. Olyan szerelmesen néznek egymásra, ahogy egyik exem se nézett rám soha a legszebb időszakban. Húgom dolgozik, de nem szorulna rá, a párja jól keres, jól néz ki... Élvezik a jelent és építgetik a jövőjüket.

Hálám ellenére motoszkál bennem az irigység, hogy mivel érdemelte ki, és én miért nem, pedig alapvetően nem vagyok rossz ember, most ezt a xar időszakot leszámítva.

Utálom beismerni, de akkor is így van. Irigylem őket. Irigylem, hogy megvan a maguk rendszerük. Hogy a húgomnak elég nem sokat, csak éppen annyit dolgoznia, hogy azt mondja, ő is hoz haza valamennyit. Irigylem, hogy ilyen harmonikusan működnek és stabilan ott vannak egymásnak. Pedig nem egy negatív ember vagyok, hogy mindent borúsan látok 0-24-ben és dö**ljön meg a szomszéd lova is, ha nekem rossz.