Elmesélnétek az életeteket?

Megszülettem várt lánygyermekként (a bátyámnál az anyai nagyanyám idegrohamot kapott, mert fiú).

10 éves koromig az apámmal, anyámmal és a bátyámmal éltem egy 1,5 szobás lakásban. Minden nap vigyázzállásban kellett beszámolni apánknak a mindennapjainkról, ha rossz jegyet hoztunk haza/hangosak voltunk, akkor megvertek minket. (Ebbe a suttogva beszélgetés is beletartozott sokszor) Főleg apám, anyám ilyenkor csak felhangosította a tévét, mert nem hallja a sikításunktól és sírásunktól.

Elváltak, 1 hónap után már egy újonnan felszedett, pedofil hajlamokkal "megáldott" embert, aki állandóan kileste, ahogy fürdök és fogdosott. Anyámat nem érdekelte, apám végleg eltűnt.

Általános iskolában én voltam az, akit szabadon lehetett ütni és sértegetni, ebből néhány tanár is kivette a részét...

Öngyilkossági kísérlet, elkerültem nagyszülőkhöz, onnan kezdtem gimibe járni, ahol társadalmilag semleges voltam, jó tanuló, a nagyszülők szörnyűek, de senki se molesztált.

Egyetem, elbizonytalanodás, hogy tényleg ez kell-e nekem (szakmai gyakorlaton rájöttem, hogy igen, EZ AZ amit egész életemben csinálni szeretnék), BSc, MSc, társadalmilag és személyiségileg is egyre jobban kezdek magamra találni. Közben egy szar bántalmazó kapcsolat (7 évig...), ahonnan csak mostanában mertem kilépni és önállóan élni.

Jelenleg PhD folyamatban, nagyon szeretem. Egyedül élek egy albérletben, imádom a munkám, a szociális készségeim még mindig pocsékok (a kollégáim viszont fantasztikusak ilyen téren). Kicsit instabilnak érzem magam a lelkiekben, de ez már sokkal jobb mint a megelőző években, ki tudja, talán 30-35 évesen normális felnőtt leszek :) Összességében elégedett vagyok a jelenlegi helyzetemmel.

Whiskyn nőttem fel és Bud Spencer & Terence Hill filmeken.

https://www.youtube.com/watch?v=N9Cp6yRL_EY&t=2

Ez tényleg szemtelen hosszúság, szóval elnézést kérek érte. :D :D Nekem most jól esett leírni, a végén van a miértje.

Idegbeteg, mentális beteg anyám folyamatosan dohányzott és a volt férje (apum) szerint ivott is terhessége alatt, megszült, kisbabakoromban nem nevelt normálisan, bántalmazott is állítólag. Apum amikor arra ért haza, hogy én kórházban vagyok részben anyám hülyesége miatt, akkor leütötte őt.

Apai nagyszülőknél kötöttem ki.

Nem diagnosztizált, de egyértelmű autizmus spektrumzavarom van (ex Asperger szindróma) és szerintem más is, rengeteg fóbiám volt és irtózatos furcsaságom. Kb. 40-50%-bn hasonlítottam az Ifjú Sheldonra, csak lányban és nem voltam/vagyok okos. Illetve amikről éjt nappallá téve olvasgattam, abban igen, de általánosságban nagyon nem.

Nagyszüleim alapvetően nagyon szerettek, de volt genetikai szakadék, Nagymamám túlzottan sértődékeny volt. Én meg valahogy... nem fogtam fel, fogadtam jól a szeretetüket. Konkrétan meg akartam szökni többször, álmodoztam arról, hogy felbukkannak az "igazi szüleim". Nagyon szemtelen voltam. Jó gyerek, szófogadó, szabálykövető, de... rettentő tiszteletlen és szemtelen otthon. Erre jött Nagyim érzékenysége.

Igazából Nagymamám szeretetét 20 felett fogtam fel és éreztem igazán, de akkor is folyamatosan vitatkoztunk, veszekedtünk.

Általánosban velem játszották azt, hogy ha hozzám értek véletlenül, akkor azt egymásra meg a falhoz kenték. A fiúk élvezték, hogy ijesztgethetnek, agyon szekálhatnak, sokszor hazafelé menet. Én pedig fura, a saját világában élő, a külvilágot néha nem is érzékelő gyerek, elsőben letakart jobb szemmel. Sajnos stréber voltam, árulkodtam is párszor és nem hagytam a padtársaimat lesni, stb. Mondjuk ezt nem tudom, miért csináltam, nem erre vagyok a legbüszkébb!!

Gimiben más osztályokból voltak barátaim, baráti köröm, de közülük is kilógtam. Nagyon depressziós, öngyilkosságot fontolgatós időszak volt a tinikorom, mert rájöttem, hogy 'más' vagyok, változnom kell, de változástól féltem. Ekkor találtam rá az Asperger-szindrómára is. Figyelgettem a környezetemet és láttam, hogy mindenben mások, furák (nekik meg én vagyok az). Néhány konkrét dolgot elemeztem is és arra jöttem, hogy én még én csinálom jobban / legalábbis nem rosszabbul. Akkor miért kell változtatnom? De kell. De mi lesz. De mindenhonnan kilógok. Ez baj. Ez nem baj. Rengeteg jelenetem volt otthon, Nagyimat szegényt nem hagytam békén, sokat volt rossz kedvem...

Ja, amúgy elől hiányoztt egy fogam, 16 éves koromra lett híd csináltatva. Addig is jártam állami fogorvoshoz, ő nem javasolt semmit. Hadd csúfolják az amúgy is fura, görnyedt hátú, kissé ápolatlan kislány ezért is. Magándoki segített rajtam végül.

Mindig volt egy-egy mániám. Megtetszett egy tárgy, készülék, rendszer, emberi szerv stb a környezetemben, ilyen tárgyszerelem, a fétis egy fajtája volt... Csak arról tudtam beszélni (eleinte), csak arra tudtam gondolni, sztorikat találtam ki, röhögtem rajta. Amikor internetem lett, ezekről olvasgattam. Némelyikben egész jól kiképeztem magamat! :)

Némelyik ahogy jött, kb. 2-3 év alatt úgy ment és azóta se érdekel az adott téma (vírusirtó programok pl), van, ami megmaradt alap-érteklődési körként. Van, amelyik külön gondot okozott (immunrendszer-mánia - beteges félelem a vizsgálatoktól, hipochondria).

Kb. 15-16 éves koromig csak ezekről tudtam beszélni nagyjából és csak ezekben éltem. Utána csökkent. Most 28 vagyok, nem is mindig van ilyenem (most épp van :P). Viszont van egy jó oldala: annyira bele tudok merülni az ezekről való gondolkozásba, hogy addig megszűnnek a hétköznapi gondok is...

Viszont mára tudok beszélni sportról, főzésről, hétköznapi témákról, egyre jobban érdekel a kinézet (általában kissé ápolatlan, szedett-vedett csajszi voltam). Néha még most se tökéletes a kinézetem, de rettentő sokat javult.

Alapvetően rossz a logikai készségem, pedig a tudományos, műszaki dolgok érdekelnek, jelenleg programozást tanulok (ez sokat javított amúgy a helyzeten). A rövidtávú memóriám szélsőségesen rossz. A koncentrációs készségem máig rossz, bár nem olyan tragédia, mint akár 10 éve volt. Mindenben ügyetlen, gyenge vagyok, lassan tanulok, lassan fejlődök. Testileg 0 állóképesség, 0 izomerő.

Viszont ügyesen úszok, egész jól megy a főzés. Elvileg kézműves dolgokban is tehetségem van, de az előző mondatban szereplő kettő az igazi. Ha élsportoló lettem volna, akkor úszó. Szeretem azt a sportágat, néhány magyar úszóval az összes lehetséges kisfilmet, riportot felkutattam már a Youtube-on.

Szingli vagyok és a furaságom miatt félek a párkapcsolattól. Amúgy nem teljesen reménytelen, korábban volt már egy közel egy éves.

Igazából amióta önállóan kell élnem, háztartást fenntartani, dolgozni, karriert építeni legalább egy biztonságos szintig, azóta igen rosszul menedzselem az életemet. Mélyrepülésben vagyok. Folyamatosan tanulok - tanultam valamit, azzal nem sikerült elhelyezkednem és úgy tűnik, a programozással sem fog sikerülni. A pénzem fogyott, a 20-as éveim rámentek a tanulásra.

Az autizmussal kapcsolatban sokat fejlődtem, ráadásul tökegyedül, de idegbeteg lettem az élethelyzetem miatt, állandó a szomorúság, a letörtség, előfordulnak öngyilkos gondolatok is. Jövőképem nulla. Attól félek, anyám sorsára jutok, de apum élete se fényes. Ő legalább kicsit lökött, ellenben a nagyon beteg anyámmal. Amúgy két féltestvért szült még, képzelhetitek... Ők édestesók voltak. Egyiküket utálta. Borzalmasan bánt vele. Csajszi meg is "szökött" a barátjához valami 16-17 évesen (gyámságilag, jogilag gőzöm sincs, hogy ment ez! de "legális" volt vagy mi... nem értek ehhez), én meg már nagynéni vagyok. :/

Bár érdekes, ahogy ezt leírtam, jobb lett a kedvem! Bár az Aspergernek jellemzője, hogy javul...

Általános alsóban ápolatlan, saját burokban élő, görnyedt hátú, überfélős, besúgó, überfura kiscsaj voltam, mára meg elsőre észre se szokták venni a beütésemet (visszajelzések alapján). Persze munkahelyen 1 hét után, vagy baráti körben új ember 5 találkozás után már azért nyilván látja.

((Nagymamám mondta mindig, hogy fiatalasszonyként a kirakatban ellenőrizte, hogy eléggé kihúzza-e magát - ma meg én ugyanezt csinálom. :D de nem jut eszembe elégszer))

Tehát valamit mégiscsak elértem, de azét igen sikertelennek érzem magam.

Teljes élettörténetet kértél, tessék. Úgysem meséltem még el senkinek az egész szerencsétlen életemet, legalább jó lesz kiadni magamból.

Megszülettem. Apám sitten volt, mert édesanyám már csak akkor tudta meg, hogy apám mikben van benne amikor már terhes lett, pedig nem kevés ideig voltak együtt. Már voltam közel két éves mikor kijött és először látott. Egy ideig néha jött, aztán egyszer csak többé nem. Jelenleg 13-14 éve nem láttam. Nem utálom, mert az apám. Mivel ő nem magyar, ezért beszélgetni sem tudnánk, mert én nem tanultam meg a második anyanyelvemet, gondolkoztam rajta, hogy megtanulom, de jelenleg más nyelvet tanulok.

Három évesen kiderült, hogy közepes súlyos ekcémàm van, ez a betegség periódosunként jön elő, és ha hirtelen előjön senki nem tudja, hogy meddig marad, ezért jelenleg is megkeseríti az életemet. Elvileg évekkel ezelőtt ki kellett volna nőnőm, az lett volna a normális. Tizenkét évesen pedig az derült ki, hogy ferde a gerincem, meg egyéb ortopédiai gondjaim is vannak, meg rossz a szemem is. Ezeken hamarosan el fogok kezdeni javítani.

Mivel már kisgyerekként lelépett az apám, így édesanyàmmal, és a nagymamàmmal éltem, ők neveltek. Sok mindent megkaptam, és édesanyám rengeteget dolgozott azért, hogy minden szükséges dolgunk meglegyen. Na meg persze nagymamàm is ott segített ahol csak tudott.

Az iskolában soha nem jöttem ki a tàrsaimmal, mindenki csesztetett az allergiám miatt voltam "lepràs, rühös" stb. Na meg "stréber", nevemmel is állandóan gúnyolódtak, amiért csak félig vagyok magyar. Egyszer iskolát is kellett váltanom, mert annyira rám akaszkodott egy osztálytársam, hogy volt egy nagyobb dolog amit velem csinált, és ezen édesanyám kiakadt(jogosan így visszagondolva), és kiíratott.

Gimiben rasszizmus áldozata is lettem egy tanár miatt, aki a származásom miatt akart engem megbuktatni, és állandóan beszólogatott, hogy "oda kéne visszatakarodni ahonnan jöttél". Mo-n születtem mondjuk, de inkább el sem kezdtem magyarázni neki ezt... Apám is európai egyébként.

A másik iskola sem volt olyan nagyon jó, mindenki sznob volt, egy ikerpár volt akivel jóban voltam, de ők szellemileg visszamaradottak voltak, más sajnos rajtuk kívül nem állt velem szóba. Szóval mi voltunk a lúzerek. Csendes voltam, visszahúzódó, majd egyszer jött egy lány az osztályba, aki nekem az ellentétem volt, mégis mellém ült, és szóba állt velem. Csúnyán beszélt, ordítozott, stb. Úgy döntöttem, hogy megpróbálok innentől rá hasonlítani, hátha nem fog innentől belémkötni senki. Így tettem, teljesen megvàltoztam. Egyszer egy osztálytársam akkoriban nagyon csúfolt de nagyon durván "te retkes ge ci, nézzél már magadra milyen csúnya vagy, lepràs rühes ge ci", stb. Ráadásul ő fiú volt, én meg lány. Úgy felhúztam magamat, hogy nagyon csúnya szavakkal elküldtem melegebb éghajlatra, és utána dobtam egy széket. Rögtön befogta. Onnantól nyolcadikig senki nem piszkàlt!

Nyolcadikban volt egy buli féleség is, úgy döntöttem elmegyek rá, a barátaim nem jöttek. Igazából nem volt olyan szörnyű, mint amilyenre gondoltam, de utána lehordtak engem az osztálytársaim mindennek a közös osztálycsoportban, amibe annyit írtam, hogy "sziasztok". Nem is értettem, hogy mire fel csináljàk ezt. Nagyon magamba zuhantam, nagyon nyalogattam a sebeimet, de azzal nyugtattam magam, hogy innentől kezdődik a középiskola, nem fogom a legtöbbet innentől látni. Így lett.

Időközben meghalt egy nagyon hozzàmközeli személy, a magymamàm. Itt jött életem legelső depressziója.

Nyolcadik év végén megírtam életem első versét, azóta is írok, de már prózàt is, stb.

Időközben édesanyám újra férjhezment, és lett egy nevelőapàm.

Elkezdtem a szakgimit, az elején szerettem a szakmàmat, bár az iskola nagyon nem feküdt. Elhatároztam, hogy be fogok kerülni a legrosszabb tàrsasàgba, voltam eleget lúzer, most "menő" leszek. Így lett, minden hétvégén buliztam velük, elmentem rossz irányba, de mégsem lettem akkora menő, mint amennyire hittem, hogy leszek. Fiú osztályba jártam, és az egyik kemény drogos srác állandóan kötekedett velem, elég keményen. Mindig beszólt, és ha visszaszóltam, akkor folytatta, ha nem szóltam, akkor is. Egyszer azt is mondta, hogy menjek ki, és verekedjünk a parkolóban. Úgy csúfolt engem, hogy "robot", mert apám jàràsàt örököltem, és furcsán járok, de egészséges vagyok(szerencsére). Ezt az osztályom összes tagja végig nézte és hallgatta, mind fiúk ráadásul, és annyi nem volt egyikben sem, hogy közénk álljon, végül bejött egy haverom, a veszekedés közepette, és ő állt közénk, ő állította le azt a nyomorultat. De miután rájött, hogy engem bevédeni "nem menő" onnantól ő sem segített. Magamra voltam utalva. Mi ilyenkor a teendő? Behívhatod anyàdat, apàdat, de őszintén ki csinál ilyet gimiben? Senki. Nem vagy már kisgyerek, ráadásul csak rosszabb lesz. Mit csinálsz? Szaladsz a tanárhoz? Az mit mond? "Engem nem erre fizetnek, oldjàtok meg, már majdnem felnőttek vagytok". Egyedül maradtam egy drogos kölyökkel szemben, aki teljes mértékben kiszàmíthatatlan volt már 15 évesen. De tudtam, hogy én nem fogok menni, maximum ő. Végül ő ment. Tizedikben kirúgták.

Tizenegyiktől viszont hatott rám az intézmény, a fiú osztály, az hogy nem találtam a helyemet, volt előtte egy "jó" barátnőm, volt nagy társaságom, voltak "haverjaim". Majd egyik napról a másikra beteg lettem, egy hónapig nyomtam az ágyat, majd még egy hónapot kímélni kellett magamat. Láz, köhögés, extra fàradtsàg, nem bírtam a házból kimenni. Nos, ezidő alatt bulizni sem bírtam menni nyilván, ezalatt az idő alatt a "drága barátnőm" ellenem fordította az összes közös haverunkat, és az akkori baràtomat is. Mindenféle magyarázat nélkül. Miután felépültem kerestem a haverokat, valakit hívtam és eljàtszotta, hogy téves a szám, a közös csoportból kiraktak, valakire ràírtam és nem írt vissza, barátnőmet kerestem, de ő sem válaszolt. Mindenféle magyarázat nélkül csinálta ezt. Pedig előtte olyan barátok voltunk, hogy boltba nem mentünk el egymás nélkül, és rengeteg hülyeséget megcsináltuk. Soha senkiben nem bíztam meg annyira, mint benne, ő mégis hátba szúrt. Évekkel később azt hallottam vissza, hogy az exemre hajtott és ezért kellett ez az egész. Ebből mennyi volt igaz? Nem tudom, de nem is izgat, ez már nem változtat a dolgokon.

Bekattantam, padtàrsamnak mondtam ezt el, aki azt mondta, hogy nem baj, ma összeülünk és beszélgetünk. Akkor már 18 évesek voltunk. Hirtelen csörgött azonban a telefonja, és kiderült, hogy aznap rögtön mennie kell Dunántúlra, megnéznie a nyári melójàt, mondta hogy nem baj, bejön, dumàlunk, aztán megy. Le is ültünk, kiültünk egy parkba, megittunk egy jó pár sört, ő be is rúgott, én meg poénból azt mondtam neki, hogy megyek vele Dunàntúlra. Ő komolyan vette. Én meg felhívtam édesanyámat, hogy hova mennék, stb. Természetesen nem egyszerűen, de elengedett. Ott megismerkedtem az építőiparral, legalábbis belekóstoltam, akkoriban pont olyan válságban voltam, hogy fogalmam nem volt, hogy mi lesz iskola után velem. Ezután volt. Elhatàroztam az építőiparban fogok dolgozni lányként. Így is történt.

Mire végzős lettem biztos voltam abban, hogy milyen szakmára fogok tovább menni, de nagyon elegem volt, depressziós lettem, nem bírtam a nyomàst, rettegtem az érettségitől, sokkal jobban, mint egy normális ember, nem bírtam az osztályt, az iskolàt, magát az egészet amit akkor éltem. Nem bírtam aludni hónapokig, éjjelente fel voltam, és forgolódtam az ágyban, nem bírtam enni, nem volt étvágyam, állandóan sírógörcsök törtek rám, és iskolában állandóan azt hallgattam, hogy mekkora csöves leszek, ha nem lesz meg az érettségi(pedig nem voltam olyan rossz tanuló). Volt egy pàrom is, de messze lakott tőlem viszonylag, iskola után a szakmát az ő vàrosàban kezdtem el, mert az én városomhoz közel nem indult. Leköltöztem oda, de rájöttem, hogy az a város egy putri, undorító emberek élnek ott, és a legundorítóbb a párom, meg a családja volt. Rájöttem, hogy mindenki koszos, retkes, büdös a családjában, ő is! Ideiglenesen laktam nála, míg két albérlet között nem találtam albit, de egyszerűen nem bírtam ott élni, éjjel nappal vakaróztam az allergiám miatt, olyan kiütések jöttem rajta, hogy huha tök mindegy mennyit takarítottam. Az anyjával napi szinten veszekedtünk, egy hàrpia volt, olyan embert senki életébe nem kívánok! Maga volt a Pokol az egész város. És most jön életem egyik legborzalmasabb élménye.: Elmentem egy szobát kivenni, mondtam, hogy kell szerződés, stb. ha neki kell a kaució. Mondta a tulaj, hogy oké, hirtelen nincs szerződés, de tegyem le a kauciót, mert van más is aki be akar költözni, és ha nem vagyok elég gyors, neki adja ki a szobát. Jó, letettem, beköltöztem. Lakótársak? Egy idióta vénasszony, a lökött unokája, meg a roma palija, meg egy kutya akire allergiás voltam. Nem bírtam sokáig ott sem. Ráadásul az előző albérletből azért rakták ki, mert a két lakótàrsam kitúrt onnan, mert mindketten egyetemisták voltak, engem meg láttak melós ruhában, és onnantól voltam mindenféle paraszt, mentek állandóan panaszkodni a tulajhoz. Szenvedtem azon a helyen, sokszor ott hagyott a busz, lezavart a sofőr, mindenféle oknélkül, stb. Munkahelyem is szar volt, alamizsna fizetésem volt, ki sem jöttem belőle soha, ráadásul rengeteg hülye embert viseltem el ott is. Sokszor éheztem, mert nem telt kajàra. Karácsonykor hazamentem, és kijelentettem, hogy hazajövök. Visszamentem, összeszedtem a cuccaimat, és kiköltöztem, de mivel szerződést még akkor sem kaptam a nyomorék tulaj benyelte minden oknélkül a kauciómat, ami nem kevés pénz volt, én meg anyagilag nagyon nagyon szarul álltam akkor...Ràadàsul amikor pakoltam, akkor hallottam dolgokat. A család kint ült a konyhaasztalnàl, és a tulaj meg a családja hangosan beszélt ki engem, miközben mindannyian röhögtek. Voltam mindenféle tanulatlan, hazug, paraszt, akinek hat általánosa van, vagy annyi sem, meg betanított munkát végez (jó, hogy úszómester voltam akkoriban, ami abszolút nem betanított munka), stb. Olyan ideges és mérges voltam, hogy egyszerűen nem tudtam mit reagálni. Legszívesebben az egész várost felrobbantottam volna abban a percben. Ezután szakítottam a koszoska párommal, és három fordulóval hazavittem a cuccaimat a tél közepén busszal, mert még egy fuvart sem tudtam intézni...A taxi meg rohadt drága lett volna(80 ezer ft kb). Nem engedhettem meg magamnak ilyesmit. Elkezdtem a jogsit is, de az akkori oktatóm azt mondta, hogy teljes mértékben alkalmatlan vagyok a vezetésre, és nem írt ki vizsgára sem, pénzhiàny miatt ezt is fel kellett függesztenem, innentől ismét depresszióba estem, mert életem álma volt a jogsi, de mai napig nem szereztem meg.

Kimentem márciusban külföldre, mert a szüleim kiköltöztek, két hetet terveztem, de majdnem négy hónap lett belőle, mert kint ragadtam a vírus miatt. Nagyon rossz volt, nem volt internet, kijárási tilalom volt, nem volt csak élelmiszerbolt, stb. Szenvedtem ott is.

Mikor már nagyon közel voltam ahhoz, hogy hazajöjjek egyébként abból a városból, ahol tanultam akkor viszont az egyik este elhatàroztam valamit. Mindent vissza fogok adni az embereknek amit velem csináltak, minden mocskossàgot. Ki is néztem azt az egyetemet ahová menni akarok, jelenleg minden nap azon küzdök, hogy bejussak majd oda. Nyelvet tanulok(kötelező a nyelvvizsga), jövőre pedig emeltet fogok tenni, ha elvégeztem az egyetemet egyesével el fogok menni mindenkihez törleszteni, és visszafizetem azt a sok rettenetesen mocskos tettet amit ellenem tettek. Meglesz hozzá a hatalmam. Jelenleg ez fűt, és ez hajt a céljaim elérésében is. Egyébként jelenleg érettségim van, meg több szakmám is, és jelenleg is iskolába járok, a nyelvvizsga pedig már valóban egy karnyújtàsnyira van tőlem.