Normális, hogy sokszor kap el hirtelen a nosztalgia? Miért? Mással is van így? Létezik, hogy nem akarok felnőni? 19/L

Emlékszem még az általános első napjára. Amikor a kutyáimat vittem sétálni tegnap, szép időben, az illat, a pillanatnyi nyugalom átalános iskola délutánját juttatta eszembe, az udvaron. Elég egy illat, egy nyugis pillanat. Mintha csak tegnap lett volna. Nagy része pocsék volt, de sok szép emlék is van. Időben nem akarnék visszamenni, elég volt egyszer túlélni és megélni. Valahogy, mintha akkoriban nem rohant volna annyira a világ, mint manapság, hogy amikor van időm, akkor is úgy érzem, mintha sietnem kellene, pedig nincs hova. Már megcsináltam egy szakmát, most az érettségit, pedig mintha tegnap lett volna, hogy az iskola folyosóján mentem a barátnőimmel egyik teremből a másikba.

Fel kell nőni, rajta is vagyok az ügyön, néha mégis olyan nehéznek, nyűgnek érzem. Belefáradtam az egészbe, az iskolába, előre a munkába is és abba, hogy életem végéig dolgoznom kell. Arra pedig nem számíthatom, hogy valaha lesz párom. Konkrétan keresem, mi a fene legyen az életemmel, hogy ne csak szükségszerű célok legyenek előttem, hogy ne a híd alatt végezzem. Hiányzik az érzés, hogy tervezgethetek, hogy még messze van, hogy tényleg dönteni kell bizonyos dolgokról.