Normális, hogy sokszor kap el hirtelen a nosztalgia? Miért? Mással is van így? Létezik, hogy nem akarok felnőni? 19/L

2 éve érettségiztem, nekem elég nehéz volt kiszakadni lelkileg a gimis évekből. Sok emlékem van onnan, szívesen gondolok vissza és amikor valami emlékeztet a sulis évekre akkor engem is elfog a nosztalgia. Annak ellenére hogy egyetemre mentem nem éreztem (és nem is érzem) az a feelinget amit sokan emlegetnek hogy milyen jó, gimiben jobban éreztem magam.

Szóval megértelek, de nem szabad benne csücsülni ebben a szürke gödörben. Keress olyan dolgokat amiket szeretsz, akár hobbiként is. Én most varrni szeretnék megtanulni. A kis célok/ sikerélmények jól tudnak esni, közben tanulok aztán majd lesz valami az életemmel. Nem érdemes nagyon előregondolkozni hogy mi lesz a jövőben, lesz e valaha párod stb.. sose tudhatod mi lesz.

Én ugyanezt érzem néha. Veled egyidős vagyok, most fogok érettségizni és nagyon fura az egész. Bár én nagyon izgalmas szakmát fogok kitanulni és ha ez nem jön össze, van egy másik izgalmas B tervem is, szóval engem ez nagyon motivál.

Én úgy érzem, hogy ebbe találtam meg a boldogságot.

Ha esetleg van komoly terved, elképzelésed szerintem nagyon motiváló tud lenni és elfeledteti azt a gondolatot, hogy nincs párja az embernek még vagy felnőtté válik. De ha szétnézek az osztályban, 3 fiúnak van még a 15-ből szóval nem vagyok elkésve :D

Te se vagy elkésve semmivel, ne aggódj.

Sok sikert kívánok neked és kitartást :)

Igen-igen, én már pár éve dolgozom, de sokszor tapasztalom ezt én is, olyan végeláthatatlannak tűnik a küzdelem a boldogságért.

Amikor utazom hazafelé, gyakran sétálok a múltban és gondolok arra, hogy mennyivel egyszerűbb és sokszor szebb volt az a világ még, amiben akkor éltem, most pedig mindenért nekem kell hozni áldozatot, és semmi sem olyan könnyű, mint régen.

Persze szerencsére azért megvannak a jelenlegi életemnek is az előnyei, és valószínűleg ahogy telik az idő, a mostani évekből is csak a szép emlékek maradnak meg intenzívebben.

Milyen szakmát tanultál egyébként, illetve mi az, amit még túl távolinak érzel, hogy konkrétan megtervezhesd, de vágsz rá?

25 évesen jutottam el arra a pontra, mikor rájöttem, hogy a céltalan nosztalgiázás, és a régi szép emlékekben való hempergőzés, habár nagyon kellemes érzés, de hosszútávon nem vezet sehová.

Azelőtt én is sokáig nagyon keserűnek és céltalannak éltem meg az életet, mert mindig a régi állapotokat hajszoltam, azokat szerettem volna újrateremteni, újra átélni, persze végül vajmi kevés sikerrel.

Aztán egy bűvös nap rámtört a felismerés, hogy rohadtul nem vagyok boldog, és nem haladok semerre az életben, csak egyhelyben téblábolok.

És onnantól van az, hogy bár ma is szeretek elmerengeni a régi emlékeken, de nem fog már el olyankor a tehetetlen hiányérzet, amiért nem élhetem át őket újra, mivel a jelenlegi életem is bőven tartalmaz már annyi ingert és boldogságot, amennyi nekem szükséges. Remélem nem fogalmaztam túl kesze-kuszán :D

Biztos vagyok benne, hogy egyszer nálad is el fog jönni ez a bizonyos pont.