Ki, milyen mértékben vetett számot addigi életével 30 éves kora betöltésekor (elsősorban nők)? Mit sikerült megvalósítania a kitűzött célokból; esetleg csalódott volt? Ha az utóbbit érezte, ez motiválta vmilyen radikális változtatásra?

Sokkal jobban állok, mint ahogy gyerekként terveztem, hogy hol fogok tartani 30 éves koromra. Sok dolog nem valósult meg vagy nem úgy, ahogy gondoltam, de őszintén, úgy érzem, ezzel az életúttal boldogabb vagyok, mint azzal lennék.

Gyerekként én is családot akartam, orvos szerettem volna lenni és egy nagy családiházban élni vidéken.

Aztán szép lassan elértek mások tapasztalatai, rájöttem, hogy a gyerekszülés nem az én világom, éjszakázni, mellbimbót rágatni és leamortizálódni szívás, miközben meg sem mozdulhatsz szinte, a bérem nem ment volna 200 fölé 30 éve korom előtt és egy kertesház kertjét már energiám sem lett volna rendszeresen rendben tartani.

A lehetőségek adták magukat igazából.

Csalódott talán 22 évesen voltam. Akkoriban volt egy hatalmas kapunyitási pánikom. Ez visszagondolva hülyén hangzik, de úgy éreztem, mindennel elkéstem. Akkoriban hagytam ott az orvosit is. Utólag életem legjobb döntése volt műszaki pályára cserélni. Végülis, így is orvostechnológiai cégnél kötöttem ki. :) Az orvosi egy csodás szekma, de nem való mindenkinek. Nekem sem. Nem tudtam felmérni, mennyire kemény az ilyesmit végigcsinálni tehetősebb szülők nélkül és felhúzni egy életet alacsony fizetéssel úgy, hogy a szülők nem tudnak eltartani a végtelenségig.

A gyerekvállalás sem való nekem. Nem vagyok sem türelem, sem idő terén elengedve és egyre kevesebb a kedvem is az egész szülés, szoptatás mizériához. Örülök, hogy egyáltalán sikerült elsajátítanom az egészséges táplálkozás, bőrápolás alapjait és ráállnom a rendszeres edzésre. Nem akarom magam szétcsapni már semmivel, elég nekem az évek múlása is. Ráadásul nem is vagyok az a fajta, aki el tud ülni a fenekén. Nagyon szeretek társasági életet élni, utazni, szeretnék továbbtanulni, szeretem az életem és nem szeretném magam ebből kiszakítani, szóval marad a gyerektelenség, marad a főváros, marad az "önzőzés". Már amennyire önző az, aki olyan eszközökön szeret dolgozni, amik segítik mások életét...

Idén lettem 30.

Ez az év óriási fordulatokat hozott a számomra.

Gyerekként mindig arról álmodtam, nagy családi házban fogok élni és lesz legalább 3 gyerekem.

Érdekes, amikor gimnáziumba kerültem és már egyből a továbbtanulás témát említették a tanárok, semmi elképzelésem nem volt, merre menjek majd a későbbiekben. Valahogy úgy kezeltem ezt az egészet, mintha nem is jönne el soha.

Elég nehezen tudok dönteni fontos kérdésekben, de nyilván meg kellett hozni..

Arról még írok, hogy nálam a párkapcsolat dolog is úgy alakult, hogy sokáig el sem tudtam képzelni, hogy nekem majd lesz barátom, párom ( elvoltam magamnak, meg azért önértékelési problémáim is voltak/ ( vannak...)

Aztán persze volt, aki el kezdett érdeklődni irántam, nagyon lassan alakult a dolog, de beleszerettem... Sajnos elég szerencsétlenül alalult, mert épp a ballagása után realizáltam a helyzetet és kétségbeestem...

Utána párszor beszéltünk ( élőben csak egyszer, neten többször), de valahogy soha nem került sor randira - ez azóta is fáj egyébként, még ha gyerekes is... (pár évente egyébként látom, és olyankor mindig feljönnek az emlékek, de Neki barátnője van jelenleg ráadásul épp egy volt osztálytársam 😅...)

Szóval Ő utána igazából egy barátom volt ( igen, 18 évesen volt az első ), de nem volt az igazi vele, közben egyetemista lettem...

Az egyetemet egy év után otthagytam. Túl sok volt nekem, sokat betegeskedtem, lelkileg elég nehéz időszak volt, sorozatos halálesetek a családban és betegségek is voltak abban az időszakban.

Aztán választottam egy másik szakot. Fél évet voltam ott, mert nem sikerült két tárgyam, kiborultam, hogy így nincs értelme folytatni, otthagytam.

Aztán szereztem egy szakmát, közben összejöttem egy régebbi ismerősömmel, akit már többször visszautasítottam előtte, de el kezdett mélyülni a kapcsolatunk és komolyan gondoltuk az elejétől fogva. Ekkor voltam 22.

Elköltöztem hozzá másik városba, és együtt terveztük az életünket.

Kis idő után a szakmámban is elhelyezkedtem és beiratkoztam főiskolára.

Közben összeházasodtunk. Vettünk egy lakást. ( hitelre) Lett egy kutyusunk, majd született egy csodálatos Fiunk.

Közben én csináltam a főiskolát GYED alatt, párom dolgozott, egész jól éltünk. Majd én visszamentem dolgozni is egy bő év múlva, sajnos nem igazán jó helyre. 4 hónap után eljöttem...

Aztán a kutyánk sajnos nagyon beteg lett, el kellett altatnunk.

Pár hónap múlva úgy döntöttünk, visszaköltözünk a szülővárosunkba. ( egy városból valók vagyunk)

Nagyon hiányzott már mindkettőnknek és végre a család is közelebb lett így.

Párom el kezdett dolgozni egy helyen, három hónap után már másik munkahelyen volt, mert nem szerette az előzőt.

Én maradtam GYES-en, próbáltan kipihenni az előző évi rossz munkatapasztalatokat meg a főiskolai megpróbáltatásokat, így lett egy "szabad évem", már nagyon kellett. És így a Fiunkkal is többet lehettem, illetve a szűkebb családdal.

Aztán.. egyre inkább kezdtünk elhidegülni egymástól... ő folyton fáradt, ingerült volt a munkája miatt és társas magányban éltünk hónapokig.

Próbáltunk erről sokat beszélni, de végül úgy döntött, elköltözik..

Pár hónap múlva én is elköltöztem a Fiunkkal, rendszeresen -napi szinten- tartják a kapcsolatot, néha közös programot is csinálunk, próbálunk barátok lenni...

Én jelenleg még sajnos nem dolgozom, fogalmam sincs, merre tovább, de nem vagyok kétségbe esve, valamit biztosan találok, új területre vágynék.

Szóval jelenleg itt tartok....

És azt a "gimis" srácot még mindig nem sikerült teljesen elfelejtenem...

( bocsánat, ha nagyon hosszú!! :) )