A szónak ereje van, a szüleim mégsem veszik ezt figyelembe. Mi tévő legyek?

Mondok pár példát:

Bunkónak vagyok titulálva, mert mikor kijön mellém a hintába anyám, akkor én felállok és eljövök. 5 perc múlva visszamegyek, bejöttem a pulcsiért.

Aztán jót derült rajta, hogy szoktam írni. Meg akartam neki mutatni az egyiket, de reagálni se nagyon tudott a kacajtól. Így nem mutattam meg.

Apukám uez. Nem is részletezem, mert csak felidegesítem magam.

A barátaimmal ezt nem tudom megbeszélni, pedig olyan jól esne valakit átölelni és kisírni a felgyülemlett feszültséget.

Ahogy visszatekintek egész életemben ilyenek voltak. Ha pl iskolás koromban összevesztünk az egyik barátommal, akkor rögtön úgy volt beállítva a sztori, hogy a barátom nem szól hozzám (értsd: én vagyok a hibás). Vagy pl írok, ha más írna, akkor anyám be lenne ájulva milyen ügyes, de ha én, akkor meg csak jót derül.

Elegem van ebből.