25-30 év közötti felnőttek, hol tartotok az életben?

25 éves vagyok.

Nemsokára költözök otthonról saját lakásba. Külföldi munkából tudtam megvenni, plusz egy kis szülői segítség.

Párkapcsolat nincs, de így külföld mellett nehéz is lett volna (magyar pasit szeretnék).

Gyerek nincs.

Végeztem egyetemet, de nem volt a legjobb választás, még tovább akarom magam képezni.

Nem így képzeltem, de a lakásra azért büszke vagyok. Amúgy 23 éves korom körül már szerettem volna családot alapítani, de aztán rájöttem, hogy ez addig nem realitás, amíg anyámék nyakán élek, na meg pasi is kéne.

Na de majd ha hazajöttem, próbálok tenni ezen cél érdekében is, mert még nem adtam fel.

Aminek még örülök, hogy egészséges vagyok, plusz a szüleim is azok.

Hát,nem tudom,szerintem 30 felett sem lesz jobb.

Sőt,sok olyan munkából,ahol a külsővel előnyt lehet kovácsolni egyre kevesebb lesz,pl hostess és hasonlók.

És bizony egyre nehezebb lesz kifogni egy jó partit,ha eddig nem jött össze.:D

Az a durva,hogy nálunk kapitalista rendszer van,kommunista fizetésekkel.

Tehát,elvárások azok az egekben vannak,de előre jutni sosem fogsz,annyit nem fizetnek sosem,csak annyit,amíg a következő hónapot kihúzod.

Egyelőre még a párom szüleinél lakunk (értsd: oda járunk fürdeni és aludni), már kvázi kész a házunk, csak 3 hónapja várunk az Elműre, hogy méltóztassanak már bekötni a villanyt, és hadd költözzünk be.

Párkapcsolatot azt hiszem lelőttem az előző mondatban: igen, van már pár éve. :) Gyerek nincs, nem is szeretnénk.

Tanulmányok terén még a záróvizsgám hátravan, és szeretnék elkezdeni tanulni valami nyelvet az angol mellé.

A munkahelyem egy álom, nagyon szeretem csinálni, jól érzem magam, és bár a fizuból nem fogok nyaralót venni a Bahamákon, de azért elég korrekt szerintem, én legalábbis meg vagyok elégedve vele, és ez a fontos. :)

Nem így képzeltem el, sokkal rosszabbra számítottam. :D

25N

29 éves vagyok. Saját (hitellel terhelt) lakásban lakunk a párommal, aki tavasszal már a férjem lesz. A szakmámban dolgozom, mellette a harmadik "diplomámat" csinálom levelezőn. Jó munkahelyem van, szeretem, bár lenne min javítani, sok a stressz, de nem panaszkodhatok. Sokak számára irigylésre méltó a keresetünk és ezzel együtt az életünk is.

Így képzeltem-e el? Nem. A karrierem teljes mértékben úgy alakult, ahogy megálmodtam, ugyanakkor szerettem volna korábban családot alapítani, anya lenni, de erre eddig esélyem sem lett volna. Hiszem azt, hogy ennek így kellett lennie és bízom benne, hogy össze fog ez még jönni. :)

Nem hinném, hogy egy ember élete tök egyenes, és a fent említett dolgokat mindenkinek illetve minden áron ki kell pipálnia. Nyilván van egy recept arra, hogy az átlag magyar ember szerint mi számít sikeresnek, de szerintem ez hülyeség. Mindenkinek az élete, az anyagi helyzete, a lehetőségei és az igényei mások, és nem gondolnám, hogy xy azért lenne kevésbé sikeres, mert nincs gyereke, vagy mert 35 évesen diplomázott le 23 helyett.

A fentiektől függetlenül: 28 éves vagyok, van két tudományos irányú diplomám, a magyar mellett angolul kiválóan, másik két nyelven nyekeregve beszélek, párkapcsolatom van, házasság és gyerek nincs, gyereket nem is szeretnék, a házassághoz pedig nem ragaszkodom. 19 éves korom óta nem lakok otthon.

Nekem nincs bajom az életemmel, jól érzem magam, minimálisan vagyok csak stresszes, egy PhD-t még lehet bevállalok később, illetve gondolkodom a karrierváltáson is.

#27

Én csak annyit szeretnék, hogy éves szinten pár 100 ezerrel több legyen a számlálom - éves szinten, mert 3 hónapig félre tudok tenni havi 40-et, majd egyszerre tönkremegy 2 háztartási nagygép, vagy csináltatni kell a számba egy koronát. Éves szinten talán már lehet mérni.

Legyen egy párom, aki majd a férjem lesz. NORMáLIS párkapcsolattal, nyilván nem mindenben egyetértve és nem 40 évig rózsaszín ködben, de talán értitek, mire gondolok.

Legyen munkahely, ami stabil. Azért szoktam úgy mondani, hogy végzettséghez kötött, vagy ha nem, akkor is valami, ami különlegesebb szaktudást igényel, ahol tanulni lehet; mert egy irodai adminisztrátor ma vígan elvan, holnap jön a válság vagy egyéb gond és akkor mi lesz? Pótolható, és amikor ismét 50-en állnak sorban egy-egy pozícióért, akkor ő az 51.

Esetleg szerethető-szerethetőbb munkahely. Mondanám, hogy olyan, ahol belefeledkezem magába a tevékenységbe és szinte már-már nem is munkának érzem, hanem hobbinak - de tudom, hogy nálam ilyen nem létezik.

Nagyjából ezt szerettem volna elérni 5 éve is, 10 éve is; 15 éve talán még nem gondolkoztam ilyeneken; sőt biztosan nem, 12 évesen.

Párkapcsolat van, azzal minden rendben, szerencsére. De ez az egyetlen.

Jelenleg itthon lakom, párom hetelni jár, nekem pedig nincs kedvem egész héten az üres lakásban egyedül tengődni.

Sulis éveimben fogalmam sem volt, mit akarok kezdeni magammal, így van érettségim, meg 2 semmit sem érő szakmám, amikben sosem dolgoztam.

Nemrég megtaláltam álmaim munkahelyét, azt hittem, végre nekem is összejön valami, de a munkahelyi fúrás áldozata lettem, így lassan ismét meg kell barátkoznom a munkanélküliség gondolatával, mert az ilyen jó hely baromi ritka, ki tudja mikor találok hasonlót. Nem vágyom nagy karrierre, csak olyan munkára, amit szeretek, és annyit keresek, hogy kényelmesen elég legyen.

Gyerek még nincs tervben, egyrészt a bizonytalan körülmények, másrészt belső motivációt sem érzek hozzá, ha belegondolok a terhesség és a szülés megpróbáltatásaiba, inkább elriaszt, mint vonz.

Nem, nem így képzeltem. 10-15 éve még úgy gondoltam, mostanra lesz már házam, férjem, családom, boldog életem. Ahogy azt egy naiv kislány elképzeli.

29/L