Miért van ez? (Kérdésed túl rövid, a magyarázatod hosszú. )

A természetem: introvertált vagyok, de ha jól érzem magam, ki tudok nyílni. Alapból nagyon őszinte a természetem, mindig minden az arcomra van írva, nem tudok, nem szeretek hazudni, nagyot mondani stb, de akarattal csak akkor vagyok bántóan őszinte, ha rászolgált az illető.

A helyzetet félreérted, mert többször is próbáltam már haverokat szerezni, de a barátságok kétféle képpen végződtek néhány hét vagy hónap után. Egyik féle kimenetel (egy kivételével mindig): előbb-utóbb vagy nyíltan rákérdeztek, hogy meleg vagyok-e, és emiatt annyira megalázva éreztem magam, hogy én szakítottam meg a haverkodást, vagy pedig csak burkoltan célozgattak erre, és ők keztek egyre tartózkodóbbá válni, és az egész kölcsönösen kellemetlen lett.

Másik féle kimenetel (Szerencsére összesen csak egyszer fordult elő): mint kiderült, a haver biszex volt, és egyszer csak nyomulni kezdett, mert azt hitte, vevő leszek rá.

Tehát egyértelműen van összefüggés.

Mielőtt kérdeznétek: Nem nézem meg a férfiakat, nem teszek rájuk megjegyzéseket, nem vagyok feminin alakat, bár alacsony vagyok, és a viselkedésem, az öltözködésem sem ilyen. Konzervatív gondolkodású, és visszafogott srác vagyok. Azt tény, hogy látom, ha valaki jóképű, vagy jól néz ki, de olyankor arra vágyom, hogy bárcsak én is hasonlítanék rá, de az ő testére nem vágyom. És ha látom, akkor sem teszek megjegyzést rá véletlenül sem…

#4, nekem csak az a bajom az általad vázoltakkal (pontosabban a realitással, amit vázolsz) hogy olyan érzésem lett, mintha a farok csóválná a kutyát:

mert:

- Miért is kell egymás nemi életével foglalkozni? - Igen, a média egyre inkább erre hangolja az embert, de ez valójában magánügy kellene hogy legyen. Nem állítom, hogy nem normális dolog, ha haverok között szóba kerül - de csak az alapján, ha valaki kerüli a témát, miért kell rögtön megbélyegezni? Én eleve szemérmesen állok hozzá az ilyesmihez. Én is tudnék attól még szexuális impulzusokról dumálni, hogy nem megyek a vágyaim után, hiszen egészségesen működő férfi testem van. De nem teszem, mert nem tartom társasági témának a dolgot.

- Ha őszinték vagyunk, a mai világban - bármi is legyen z indíték - van rá esély, hogy ne tartsák csodabogárnak azt, aki nem kefél? Lassan már az is csodabogárnak számít, aki csak kefél, és nem hódol mellette különböző perverzióknak, vagy nem kíváncsi, biszex, és sorolhatnám...Az emberek zömét totálisan az ösztönlényük határozza meg, ami valamelyest talán régen is igaz volt a férfiakra, de legalább nem volt divatos és helyénvaló dologként beállítva, mint manapság

- Végül, miért is kellene bárkinek elszámolnom (még egy barátnak sem, nemhogy egy havernak) életem legszemélyesebb és legnehezebb döntéseiről?...

Ha elhatározod, hogy önmegtartóztatásban élsz (és szerintem nagyjából mindegy, mi ennek a tárgya) az egy folyamat.

Az elején nehéz, sok a kísértés, és sok akaraterő és elszántság kell hozzá, hogy ellenállj neki. Aztán egyre természetesebbé válik, hogy nem képezi az életed részét az adott dolog, és egy idő után szinte teljesen immunissá válsz.

Persze ahogyan egy absztinens ex-alkoholista sem megy kocsma közelébe, úgy én is kerülöm a direkt, erős kísértéssel járó, és elkerülhető helyzeteket. Pl. ha szembejön az utcán valaki, aki vonzó a számomra, akkor nem kezdem el stírölni, hanem ellenkezőleg, másfelé nézek, vagy elterelem a gondolataimat.

Szexuális álmaim meg sose voltak.

#5 Semmi extrém vallásra ne gondolj, a nagy monoteista vallások egyikét követem, és direkt nem nevezem meg konkrétan, mert bármelyik is lenne az, nem általános előírása egyiknek sem az önmegtartóztatás, de nekem személy szerint mégis ez a leghelyesebb, amit tehetek.

Csakhogy habár ezt a vallásos emberek talán megértenék, a hétköznapokban jelenleg sokkal több a nem vallásos, vagy csak névleg vallásos ember, mint a valódi, mélyen hívő, filozófikusan gondolkodó ember.

Valószínűleg azoknak a haveroknak a nagy többsége is, akik eddig kiközösítettek, elutasítottak, névleg vallásos volt.

Nincs összefüggés.