Hogyan vehetett a korábbi tökéletes életem 180 fokos fordulatot úgy, hogy annak semmi előjele nem volt? És nem is tettem semmi rosszat?

(Kicsit hosszú lett, bocs.)

Régen minden más és jobb volt.

Olyan 16-24 éves korom között a lehető legjobb barátaim voltak. Megszámlálhatatlanul sok élmény kötött bennünket össze főleg, mivel általánosból együtt mentünk tovább gimnáziumba is. Együtt nőttünk fel, együtt csodálkoztunk rá az ismeretlen dolgokra. Minden hülyeséget megcsináltunk, volt, hogy éjjel beszöktünk az iskolába, egymás közt fedeztük fel a szexualitást is és nem volt ebből féltékenység vagy összeveszés soha. Mindent tudtunk a másikról. Egy kb. 5 fős kemény magról beszélünk, 2 lány és 3 fiú. Nem tudom mennyire érthető, ha azt mondom, mindenki egy kicsit többet érzett a másik iránt mint barátság, miközben mindenkinek volt a körünkön kívül eső párja is.

Aztán vége lett a sulinak, mindenki ment tovább főiskolára vagy dolgozni. Én az utóbbit csináltam. A baráti kör hirtelen szétszakadt, mert helyileg sem voltunk már egymás közelében, a ritka találkozók pedig csak felszínes dumálgatással teltek. Most 30 múltam, és az elmúlt 4-5 évben kb. azt érzem, hogy vakvágányra futott az életem, teljesen üressé vált az egész. Vannak barátaim, megfelelő állásom, de néha iszonyúan hiányzik ez a régi társaság. Kicsit az Édeshármas c. filmre emlékeztet ez a szitu, amikor sülve főve együtt van a 3 barát, és aztán sok év múlva az osztálytalálkozón meg már nem képesek semmi fontos dologról beszélni, mert tudják, hogy a régi idők nem jönnek már vissza soha. Ha ez eszembe jut, rohadtul magam alá kerülök.

Igazából az érdekelne csak, hogy ismerős-e valakinek ez a helyzet, vagy csak simán jól esett kicsit kiírni magamból? Van olyan életszakaszotok, amit nagyon visszasírtok, gyászoltok szinte? És azt érzitek, hogy mintha egyedül nektek jelentett volna sokat az az időszak?