Aki a "hallgatóság, a meghallgató", passzív fél a baráti kapcsolatokban, az hogyan dolgozta fel?

Nemrégiben építettem le a baráti körömet, maradt pár ember, de már ezeken is gondolkozom, hogy hanyagolom őket.

Többször éreztem azt, hogy a negatív tulajdonságaimat jobban emlegetik, vetítenek rám (tehát pl. volt amelyik állandóan mondta, hogy jaj de visszahúzódó vagyok, miközben ő még jobban az volt). 90%-ban a saját gondjaikról beszéltek, írtak, aztán amikor írtam, mondtam valamit ignorálták.

Meghalt az egyik szülőm akkor is kb. arról szólt a fáma, hogy őket ez hogyan megviselte (:D komolyan), miközben a temetésre sem jöttek el, mert hogy én szemét módon nem szóltam nekik (nem kérdezték).

Volt, hogy olyan lekezelően mutattak be másoknak, közbe kellett szólnom

(jaj tudod, hát ő ilyen, ő a mi kis xxx barátunk blabla) vagy akinek már előzőleg bemutatott adott "barátom" az gúnyos "jaj rólad már hallottam!" megjegyzést tett.

Nem nyafogni akartam, mert nyilvánvalóan velem is van baj.

Amikor a sarkamra álltam, akkor meg ment a rosszalló csodálkozás.

Van olyan, aki szintén leépítette a baráti körét, mert elege lett ebből a szerepből, vagy olyan, aki emiatt nem is barátkozik?

26/F