Miért vagyok ilyen "nyomi"? Miért nem találom a helyem sehol sem?

Egész életemben nem volt egy barátom sem, de komolyan, még az oviban se játszott velem senki... A suliban egyetlen fiú volt, akivel elég jóban vagyok, de miatta azért szekáltak, mert a pasimnak nézték, meg azért, mert mellesleg diszlexiás, ami, megjegyezném, csak engem nem zavart. A középsuliban kilencedikben volt egy lány, akivel végre összebarátkoztam, ő is ilyen félénknek mutatkozott, sok közös témánk volt, meg minden, de tizedikre elment az osztályból, azóta pedig minden kapcsolat megszakadt, már utáljuk egymást. Én nem tudom, miért, de utálom az osztálytársaimat, minden kis beszólásuk, meg az, hogy tökre jól érzik magukat, érzékenyen érint, és szinte nincs olyan nap, hogy ne sírnék egyedül a suli tetőterében. Tök furának tartanak az emberek, hallom, ahogy, még a tök ismeretlenek is, összesúgnak a hátam mögött, és kinevetnek. Olyan csendes vagyok, hogy csak úgy egy közös beszélgetésben még nem igen hallhatott senki, és az is nagyon zavar, hogy mindenki azt akarja, hogy ne legyek olyan félénk... Miért nem találok valakit, aki olyan, mint én? Aki megértené a hülye kis fóbiáim, meg csak úgy végre igazi barátom lenne. Vagy aki nem akarna megváltoztatni, és nem hagyna el. Kitűnő tanuló vagyok, és komolyan, én szeretek tanulni, de ezt a dolgot is mindenki csak kiröhögi... Olyan egyedül vagyok, és ha nincs senki, akinek elmondhatnám a gondjaimat, szerintem egyszer csak szétrobban a fejem... Itthon sincs rendben semmi, anyáék állandóan veszekednek, hogy már inkább a karomat kezdtem el vagdosni körzővel, csak hagyják már abba.

Tavaly szerelmes voltam egy fiúba, aki (most már tudom) le se szart, pedig mindent megtettem volna érte! Ha kérte, mindig segítettem, még a kórházban is meglátogattam minden áldott nap, pedig nincs közel az épület. Ő is csak becsapni tudott...

Olyan szomorú vagyok, miért nem szeret senki? Miért van velem mindenkinek valami baja?