Nők! Nektek gyerek- és fiatalkorotok során anyukátok mennyire volt a barátnőtök is? Mennyire tudtátok megbeszélni vele az intimebb dolgaitokat, pl a testetek változását vagy a fiúkról?

Neki én voltam akinek panaszkodott munkáról vagy bármi ami volt az nap kibeszélte de fordítva ez nem volt meg.

Bezártam. Meg a fiú ügyeket inkább barátokkal beszéltem meg. Testem változását meg nem kellett megbeszélni nem hirtelen történt változás. Szóval úgy mond hozzászoktam hiszen mindennap látom magam a tükörben.

Intimebb dolgok meg maradtak magamnak.

Bár volt amikor kihasználtak mert naív voltam. De nem igazán akarom a pasis dolgokat anyummal megbeszélni akkor inkább barátok bár az is van hogy inkább magamba tartom

Felsőben és gimi elején számíthattam rá, bár kimondott lelkizések nem igazán voltak. Aztán gimi végén és egyetem alatt, amikor komolyan szükségem lett volna ilyenre, már nem igazán volt rá vevő. Olyanokat is mondtak szüleim, bár azt inkább apa, de anya is volt, hogy kimondta, hogy "ilyeneket a barátaiddal szokás megbeszélni". Csakhogy, akkoriban nem voltak olyan barátaim, akikkel ilyenekről is lehetett volna beszélni. Aki volt, meghallgatott, de nem tudott ilyenekre reagálni :(

Amikor érezte, hogy nagy a gond, akkor anya meghallgatott, de sokszor kioktatás lett a dolog vége.

Sok tekintetben számíthatok a szüleimre, szerencsére, és ezekért komolyan nagyon hálás vagyok, de a lelkizés nem igazán megy nekik.

Kiskoromban elváltak a szüleim és apámmal éltem.

Anyám csak ritkán került elő.

Szóval semennyire.