27 leszek és nagyon magányosnak érzem magam. Ez normális?
Úgy érzem magam, mint valami kisgyerek ahogy ezt a kérdést felteszem, de nem tudom, mennyire vagyok egyedül ezzel..
21-22 éves koromban minden ujjamra jutott valaki aki szívesen talizott volna velem, de mostanra szép lassan egymást érték az események és ott tartok, hogy barátnőmön kívül 1, azaz EGY ember van akivel beszélgetek akármilyen formában nagyjából rendszeresen. A többi barát szép lassan távolodik és úgy érzem, a tovább nyomulás már erőltetés lenne.
A családommal is elég szar a kapcsolat, mmint nem vagyunk összeveszve de alig beszélünk, kb. 3 hetente telefonálunk egyet-egyet szülőkkel/tesókkal és kész.
Ami talán fura ebben az egészben, hogy amúgy önfejlesztés, meg karrier téren nem mennek rosszul a dolgok, szerintem nagyon menő munkám van (egy befektetési banknál vagyok programozó) és folyton próbálok fejlődni ezen a téren, stb.
Meg se tudom magyarázni magamnak, mi lenne az ideális, de van hogy történik velem valami mesélni való és barátnőmön kívül nincs kinek elmesélni. Ilyenkor mindig borzasztóan elszomorodok, mert rendszerint úgy dolgozom fel a dolgokat, hogy elmesélem valakinek és akkor együtt röhögünk vagy furcsálkodunk az adott történésen.. magamba fojtani viszont majdhogynem fáj
Tudom, hogy egy idő után efelé tart az élet, mert ha egy idősebb embert nézünk, az se találkozgat már annyit haverokkal, hanem csak a család van neki, de azért 27 évesen még nem vagyok épp nyugdíjas..
majdnem27/F
válasza: válasza:
válasza:20-21 évesen még iskola/egyetem van, vagy suliból sok ismerős megmaradt, akikkel muszájból össze voltál zárva szinte napi szinten. Ez lehetőséget adott arra, hogy állandóan új embereket ismerj meg, mindig jöttek új diákok, a végzősök elballagtak, stb.
30 felé közeledve már más a helyzet, magától jóval kevesebb olyan helyzet lesz hogy kényszerből kell legyél sok emberrel. A munkahely ilyen lehet, de annak a létszáma meg sem közelíti egy iskoláét, másrészt nem igazán szerencsés beengedni őket a magánéletedbe (plusz eleget látjátok egymás képét napi 8-12 órában, sokszor nincs kedv, erő még azon kívül is velük lenni).
Viccen kívül, még mikor gyárban dolgoztam, talán akkor volt a legjobb szocializálódás szempontjából, mert rengetegen voltak, sok újonc és régi arcok is, illetve kisebb csoportokra vagytok osztva. De egy irodai munka esetében, ahol alapból jóval alacsonyabb a létszám és nincs is akkora mozgolódás, sokkal nehezebb.
Tehát normális amit érzel, rengetegen küzdenek ezzel. Ezért is bármennyire általános, az első tanács mindig az, hogy "legyenek hobbijaid", amikkel közösségekbe jársz. 30 körül már legtöbbször párokkal fogsz találkozni, ez is egy nagy hátrány, mert nem akarsz harmadik kerék lenni, ha pedig nyitott lennél a párkapcsolatra, akkor is meg vagy lőve.
Próbálkozni kell, türelmesnek lenni, tenni érte és nem siettetni. Számolni azzal hogy bármikor vége lehet, ghosting-olhatnak, tök mindegy mennyire voltatok el vagy mennyit találkoztatok előtte.
válasza: válasza:Szerintem normálisnak számít, valamint sajnos az fix, hogy ez a helyzet mostanság hihetetlenül gyakori. Itt, az oldalon, is sokan számolnak be róla, reddit-en is láttam ilyent, a nagyjából korombeli (25 körüliek) unokatesóim is ezt élik meg, illetve, én magam is.
Sokáig magam okoltam érte, de az idő teltével látom, hogy többről van szó. Az emberek egyre hidegülnek egymástól, már nem is értékelik kellően, vagy egyáltalán, egymást, sok az érdekkapcsolat, igazi viszont szinte nincs is.
Több barátom is elfeledkezett rólam, amint párkapcsolatuk lett, vagy szimplán kezdtünk elhidegülni, és csak én igyekeztem menteni a dolgot. Egy időben neten is próbáltam barátkozni, de már belefáradtam; beszélgetünk x ideig, aztán egyszer csak szó nélkül szívódik fel a másik. Élőben sem voltam szerencsésebb: az adott helyen, eseményen sikerült ismeretségeket szerezni, de azok is csak addig élnek/éltek, amíg az az adott dolog összeköt minket, pl. munkahely, egyetem, kondi. Amint kikerültünk onnan, semmi nem marad belőle.
Egyébként már önmagában az is segít, hogy elolvastam pár más korombélitől hogy ez nem egy egyedi helyzet, szóval köszi!
Esetemben azért szar ez az egész, mert kezd megváltozni a személyiségem ennek hatására: sokkal zárkózottabb lettem, mint régebben és nem jó értelemben, ezért egy ideje már pszichológushoz is járok ezzel.
Egyelőre azt, hogy racionalizálással védekezek az elutasítás ellen, tehát ha bármilyen formájával találkozok az elutasításnak (pl. volt barátnőm megcsal, vagy valamelyik barát már nem akar annyit találkozni), akkor kielemzem a helyzetet és igyekszem megnyugtatni magam azáltal, hogy meggyőzőm magam hogy "nem én voltam a hülye"
És hogy nem dolgozom fel megfelelően a múltbéli traumáimat (illetve hozzátenném, fogalmam sincs, hogyan kellene ezt tenni)
válasza:Az hogy valaki találkozott velem, számodra azt jelenti hogy "kikeféltem magam"?
Köszönöm ezt a hihetetlenül sekélyes, félreértésen alapuló, bunkó kommentet. :D
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!