Csalódtam a legjobbnak hitt barátnőmben.. Hogyan dolgozzam fel?

Sziasztok!

Egy elég összetett kérdéssel fordulnék Hozzátok.

Az a helyzet, hogy eléggé csalódtam a legjobbnak hitt barátnőmben, és zavar, hogy sehogy sem tudom ezt lezárni magamban.

A dolog ott kezdődik, hogy tulajdonképpen már több, mint 10 éve ismerjük egymást, és úgy éreztem, hogy a kapcsolatunk az idők folyamán egyre csak erősebb és erősebb lett. Korábban rengeteg közös dologban vettünk részt, hasonló gondolkodásúak vagyunk, programszervezésben és megvalósításban szerintem szuper párost alkotunk. Mindent meg tudtunk beszélni egymással, ha kellett, akár az éjszaka közepén is számíthattunk a másikra. Ott volt az esküvőmön, és később Édesanyám halála után is rengeteget segített.

Aztán terhes lettem és minden megváltozott.. Az elején még voltak próbálkozások, továbbra is meghallgattuk a egymást és igyekeztünk programokat szervezni, de a Kislányom születése után a barátnőm egyre kevesebbszer ért rá beszélgetni vagy találkozni, és amikor mégis, akkor már valahogy nem találtuk meg úgy a közös hangot, mint korábban. A dolgot nehezíti, hogy míg nekem megmaradt a jó munkahelyem és a kapcsolatom a kollégákkal, emellett pedig a Kislányommal és a Férjemmel egy komplett, saját családom lett.. addig Neki állandó problémák voltak a munkahelyén, nem volt párkapcsolata és a családjával is egyre rosszabb volt a viszonya, akikkel még mindig egy fedél alatt kell laknia, a covid miatti bezártság és félelem pedig erre még rátett egy lapáttal, ami miatt a barátnőm végül depresszióssá vált.

És bár számtalaszor próbáltuk átérezni és megérteni egymás helyzetét, és a különbözőségek mellett is kitartottunk a barátságunkban, eljött az a pont, ami végleg betett a kapcsolatunknak.

Minden nehézség ellenére ugyanis igyekeztem pozitívan tekinteni a jövőre és bíztam abban, hogy a barátságunk túlvészeli ezt az időszakot is, és jeleztem számára, hogy a legjobb barátnőmként (sőt, szinte testvéremként) tekintek rá és felkértem, hogy legyen a Kislányom keresztanyja. Ezzel akartam tudatosítani Felé, hogy igenis hiszek bennünk és minden ellenére úgy érzem, hogy Ő az az ember az életemben, akit egész életemben magam mellett tudnék és akire még a gyermekemet is rábíznám. Ő viszont egy az egyben visszautasította a felkérést, majd egyik napról a másikra hónapokra eltűnt az életemből. Nem válaszolt a leveleimre és a telefonhívásaimra és egyszerűen semmilyen módon nem tudtam vele megbeszélni a gondokat és nem kaptam kielégítő választ a kérdéseimre. Amit mondott, az csupán annyi volt, hogy félreismertem őt, és hogy ő számomra sokkal fontosabb, mint én az ő számára. Ő képtelen felelőséget vállalni az életében, és ez "vallomás" és a felkérés teljes mértékben elfogadhatatlan neki, amit ő nem kért és nem is akart soha.

Majd pár hónap múlva sikerült mégis összehoznunk egy személyes találkozást, ahol szintén nem sok kérdésemre kaptam választ, ő mégis úgy érezte, hogy minden a legnagyobb rendben van köztünk és úgy tett, mint ha az előtte lévő hónapok meg sem történtek volna. Én viszont jeleztem felé, hogy bennem elég nagy törést okozott a dolog, de legfőképpen az, hogy nem tudtuk megbeszélni a problémáinkat és így jogosan félhetek attól, hogy vajon mikor tűnik el az életemből újra egyik napról a másikra. Ő erre annyit mondott, hogy megérti a félelmeimet, de más dologra megint nem reagált. Ezek után még próbáltunk beszélgetni párszor általános dolgokról, de engem annyira bánt ez az egész történés, valamint az azóta tapasztalt hűvössége és nemtörődömsége, hogy időt és távolságot kértem tőle, hogy ha másképp nem, akkor megbeszélés nélkül le tudjam zárni magamban a történteket.

De ami a legjobban zavar, hogy mindenezek ellenére egyszerűen nem tudok pontot tenni az ügyre és legfőképpen, nem tudom őt kiverni a fejemből. Olyannyira, hogy mióta ez az egész elkezdődött (a felkérés, az utána való eltűnése és a próbálkozásaink a megbeszélésre), egyszerűen MINDEN NAP gondolok rá. És ennek már lassan 1 éve!!!

Ráadásul úgy érzem, hogy olyannyira csalódtam benne, ami kihat a többi kapcsolatomra is. Vannak ugyanis más barátaim is rajta kívül, mégis olyan nehezen tudok már a többiekben is megbízni, illetve úgy érzem, hogy nincs senki, akivel úgy tudnám megbeszélni a dolgokat az életemben, ahogy annak idején vele sikerült. Állandóan attól rettegek, hogy mások mikor sokallnak be tőlem vagy épp tűnnek el egyik napról a másikra, ahogy ő tette és inkább nem is akarom szorosabbra fűzni a kapcsolatomat senkivel.

Pedig tudom, érzem, hogy szükségem lenne rá, hogy legyen valaki, akivel úgy és annyit beszélhetek a problémáimról, ahogy annak idején vele. Hogy legyen valaki, akiben megbízhatok, ahogy annak idején benne. Hogy legyen valaki, akivel kölcsönösen számíthatunk egymásra és azt mondhatjuk, "jóban - rosszban" kitartunk egymás mellett. De nagyon nehéz ezek után megbíznom a kapcsolataimban vagy éppen magamban. Mert azt érzem, hogy az orromnál fogva vezettek és hogy nem vettem (vagy nem akartam) időben észrevenni a jeleket, amik talán másnak már sokkal egyértelműbbek lettek volna.

És azt is tudom, hogy le kéne szarnom az egészet és továbblépni, de mégis talán az zavar a legjobban, hogy képtelen vagyok erre. Úgy érzem, hogy már az egész életemet behálózza az ezen való gondolkodás és hogy nem tudok úgy koncentrálni vagy fókuszálni az életem más területeire. Pedig itt van a csodálatos 14 hónapos Kislányom és a Férjemmel épp a tesót tervezzük. És hiába jutottam már túl az életemben számtalan megpróbáltatáson és nehézségen - köztük az Édesanyám elvesztésén 13 nappal az esküvők után -, valahogy ezt most minden eddiginél nagyobb küzdelemnek élem meg, pedig nem kellene így lennie. És attól is félek, hogy ez a belső viszály az egyik fő oka a sikertelenségnek a tesóprojektet illetően is. De ezt már lehet, hogy csak a csalódottság mondatja belőlem, nem tudom..

Mindezek alapján elgondolkodtam azon, hogy esetleg szakemberhez kellene fordulnom, de ezt megelőzendő, még azért szeretnék mindent bevetni a siker érdekében saját erőből, már ha lehetséges.

Szóval a kérdésem az lenne, hogy szerintetek "normális" ezt az egész szituációt ilyen nehéznek megélni, lévén, hogy 30 évesen az ember nem igazán talált már "új" legjobb barátnőt... és a dolgot nehezíti, hogy akivel eddig meg tudtam beszélni a problémáimat, most pont vele nem tudom, hiszen róla kellene beszélnem.. valaki mással..?

Vagy ez már túlságosan kihat a mindennapjaimra és esetleg az életem fontosabb dolgaira is, és mindenképpen komolyabb megoldásra lenne szükségem?

Végül pedig - bármi is a válasz az előző kérdésre -, milyen megoldási vagy feldolgozási módokat tudnék alkalmazni akár saját erőből, akár külső segítséggel?

Köszi mindenkinek a segítő szándékot!

30/L