Ennek a barátságnak lőttek?

Van (volt) egy barátnőm akivel néhány éve ismerkedtem meg. Az anyaság hozott össze minket. Együtt jártunk kismamatornára.

Neki 1, nekem 2 lányom van. A kicsik között kb 1-2 hónap van.

Eleinte nagyon jó baráti viszonyunk volt, de aztán azt vettem észre, hogy egyre többször beszól nekem bántó dolgokat.

Mondok egy példát: Akinek egynél több gyereke van, az tudja, hogy másképpen éli meg az ember az első gyerekkel az anyaságot, mint a másodikkal. (vagy harmadikkal, stb)

Nem azt mondom, hogy könnyebb, csak teljesen más. Amikor már valaki, az első gyerekkel túl van a kezdeti időszakon, akkor a második gyereknél már talán nem érzi azt, hogy totálisan felborult az eddigi élete. (mert az már ugye a másodiknál eleve nem is volt a régi) Szóval, mindig is éreztem, a barátnőmmel kapcsolatban,

hogy nekem a második lányom kapcsán kuss a nevem. Ő gigantikus drámákat rendezett a lánya körül, és ha néha egy kicsit is lett volna szükségem a támogatására, akkor is az lett minden szituacio vége, hogy akármi bajom is van, neki akkor is BIZTOS sokkal rosszabb.

Semmi sem ugy alakult ahogy szerette volna. Pl. A lánya rossz alvó, nem szopott, császár lett a szülés, lemaradozott a gyerek mozgasfejlődésben, többemberes, stb stb. Ezek neki fájó pontok voltak, sokat is panaszkodott és mindig meg is hallgattam. Tudtam, hogy milyen ez az egész, mert én már átmentem ezen a naggyal. Igyekeztem támogatni, mert én is kiakadtam az elsővel azon, hogy az anyaság totál felforgatta az életemet.

Nekem borzasztó kellemetlen volt, hogy már annyit sem mondhatok, hogy mondjuk aznap nem aludtam jól, mert fogzik a gyerekünk. Erre a valasz: mi már nem alszunk egy éve, stb.

Lenézte a férjem, mert "csak" egy mérnök. De persze nem így arcba mondva, de utalt rá gyakran. Ra sem mertem kérdezni, ezt hogy érti. Vagy lenézett mert nekem nem volt annyi igényem az "énidőre".

Az utolsó csepp a pohárban az volt, hogy büszke voltam a gyerekemre és (szerinte dicsekedtem) mutattam egy videót neki. A videón a kisebb lányom önállóan eszik. 10mp az egesz.

A reakció: hogy mennyire gonosz vagyok, őt ez frusztrálja, mert az ő lánya csak dobálja az ételt és még etetni kell.

Számtalan videót mutatott már ő is a gyerekéről és nekem sosem volt olyan gondolatom, hogy dicsekedne. Örültem, hogy megosztja velem az örömét. Azt hittem vagyunk annyira barátok, hogy ami nekem öröm az neki is öröm lesz, de nem úgy tűnik.

Egy normalis kapcsolatban ez lenne a normalis, nem? Nekem nem sok ilyen anyuka kapcsolatom van (volt / lesz), szóval nincs összehasonlítási alapom, de amennyire latom, ennek annyi. Akárhogyan probalok racionalis magyarazatot talalni ra, erre nincs ő egy mérgező önző ember.

Én most komolyan megsértődtem, bevallom kerülöm a személyes találkozást és az online térben sem válaszoltam a megkeresésére (igaz csak egyszer írt) Már kb 2 hónapja nem beszéltem vele és ma elgondolkoztam, hogy fb-on lekorlátozom. Aztán azon, hogy nem kellene-e inkább rendezni a dolgainkat? Szerintetek van értelme?