Sokan miért hiszik azt, hogy a kétségbeesett kapkodással a másik után menthetik meg a barátságot/kapcsolatot?

Mert végülis egy barátság volt, egy mélyebb emberi kapcsolat, ami már a végén legyengült.

Kapcsolat az kapcsolat, pláne ha az egyiknek van valami ami a masiknak kellhet, és Vica versa. Én is azért csináltam hasonlóakat, és én láttam be a végén, hogy baszki, azért ezt nem kellett volna. Így már tudod, nem köpi pofán az ember magát egy idő után.

*Miközben ez pont, hogy az ellenkezőjét váltja ki az emberekből. Taszítást és szánalmat, valamint azt, hogy szálljon már le rólam.

Aki így nyilvánul meg a kétségbe esett emberekről, no az vált ki belőlem megvetést, taszítást és szánalmat. Holott ha valaki, akkor én zárom a soromat, úgy hogy semmit nem tud rólam a másik ember és sosem kapaszkodtam.

Barátságban sosem kapaszkodtam még ennyire. Pedig volt már olyan eset, amikor őszinte barátnak hittem őket, mégis én sírtam a végén.

Szerelemben inkább kapaszkodtam, mert tényleg őszintén szerettem az adott embert.

4-es abszolút egyetértek. Volt egy ember, aki azt vágta a fejemhez, hogy mennyire taszító számára, hogy én ennyire szeretem és kötődöm hozzá. Hát tudod mit, húzzon az ilyen a fenébe. Már megtanultam a leckét, soha senki után nem mászok többet.