Miért nem tudok senkit sem úgy igazán szeretni?

Gyerekkorom óta az életem egy szenvedés, az anyám alkoholista állandóan veszekszünk, állandóan ordit velem mindent megtilt de elvárja, hogy őszinte legyen. Nekem mindig hazudnom kell. Nincs beleszólásom a saját életembe. Szó szerint gyülölöm őt, mert kiskorom óta nézem, hogy iszik. Ő nem anyának való. Annyira kiirtotta belőlem a reményt a sok igérgetéssel, hogy senkit nem tudok szeretni. Mindenkit távoltartok magamtól.

Az iskolában se olyanok az osztálytársaim fele csak megtűr a másik fele utál.. Utálok élni, semmi értelme az életemnek. Öngyilkos lennék a legszivesebben és várom, hogy történjen valami ami erőt ad, hogy megtegyem. A földi élet nekem már nem tud adni semmit. Meg a halál nem megoldás.

Változtatni szeretnék. Pszichologushoz is járok de ő se ér semmit. Ráfogja arra, hogy kamasz vagyok.

Nem látom a kiutat és utálom magam amiért ennyire nem tudok érezni mások iránt semmit az anyám miatt.

Csak a gyülölet, bosszú.

Lehet ezen változtatni? Valakinek hasonló?