Történt már veletek olyan, hogy egy ember (egy időre) teljesen megváltoztatta az életeteket/sorsotokat, azután váratlanul összetörte?

Volt egy barátom,egy játékban ismerkedtünk meg 2009-ben,sokat játszottunk együtt és beszéltünk skypeon, 1000+ kilométerre élt így 14 évesen nem sok esélye volt hogy találkozunk de boldog voltam mert a suliban nem voltak barátaim, én voltam a furcsa csaj, de ő nem ítélt el érte és akkoriban talán az egyetlen barátom volt.

Volt hogy csak ő tartotta bennem a lelket annyit bántottak a suliban.

Elmentem középiskolába, elkezdtem barátokat szerezni, nem voltam annyira jóban senkivel mint vele de haladás volt, aztán egyik nap bejelentette hogy többet nem akar beszélni velem, mondván keressek másokat, úgy gondolta jót tesz vele, évek óta nem éreztem magam ennyire magányosnak de valahogy kimásztam a gödörből és szereztem egy normális barátot. Egy évvel később egy közös ismerősön át elért és bocsánatot kért, azt akarta hogy néha azért beszéljünk de sose tudtam megbocsátani, sose lesz közöttünk olyan még régen

Sajnos volt...kettő is.Egyiküket interneten ismeretem meg,mélyreható beszélgetéseket folytattunka virtuális világban.Ő egyfajta lelkivezető szerepét töltötte be az életemben.Személyesen is megismerkedtünk,kétszer elhivott szervezett programra.Akkor pár hette együtt töltöttünk,sokat beszélgettünk.Élőben is ugyanaz az vagy még nagyobb összhang volt közöttünk.De utána valahogy eltávolodott,a vislekedése is megváltozott az irányomba.Fájt a hiánya,sokáig.Az életem egy krizisben lévő időszakában jelent meg de távozott még mielőtt a folyamat végére értem volna.Megértett,biztatott,tanácsolt,bátoritott.Talán ennyi szerept szánt az élet ennek a kapcsolatnak.

A másik személy a legjobb barátnőm volt,vagyis akiről azt hittem az.Ő elkzedett furcsán viselkedni,kerülni.Amikor rákérdeztem neki állt feljebb.Csúnyán összeszólalkoztunk.Olyan vádakat mondott amik nem voltak igazak.Ugy éreztem hosszú időn keresztül mintha széttépték volna a lelekmet.Köszönni se tudtam neki,eltávolodtam azokból a társaságokból ahova ő is járt.Még segitőbeszélgetéskere is jártam,hogy megtudjak bocsátani neki,túl legyek a veszteségen.Ez végül sikerült.Üdvözöljük egymást,beszélünk is néha ha összefutunk valahol.De ennyi az egész.És már nem is lenne igényem többre vele kapcsolatban.Ennek igy kellett lennie.Mostmár eljutottam arra a szintre,hogy újból kitudok alakitani minőséges és jó kapcsolatokat másokkal.Ennek a két kapcsolatnak köszönhetően sikerült más alapokra helyeznem az emberi kapcsolatokat.

Hogy mi a megoldás ilyenkor?A sirás segit,hogy megkönyebbüljünk,feloldódjon a fájdalom.Én is sirtam,sokat.Nekem továbbá egy mentálhigiénés szakember segitett.Új dolgok kipróbálása,őj emberek megismerése.De mindez idővel jött.

2-es vagyok, a sztori másik része hogy, hát, egy korú fiú és lány, egyiküknek se volt még kapcsolata, gyakorlatilag magától értetődő hogy belezúgtak egymásba (ezt egyébként magától megkérdezte eddig mindenki a sztori közben). Persze tudtuk hogy nincs esélye de nem volt senkink, kb 3 hónapig ment ez így aztán lett egy "valódi" pasim, ekkor mondta hogy ne beszéljünk többet.

Megvan az, mikor hallgatsz egy dalt és olyan érzésed lesz mint mikor anno sokat hallgattad? Sok ilyen zenére emlékszem abból az időből mikor jóban voltunk, néha visszahallgatom nosztalgiának, kicsit fáj, de valamennyire jó érzés is, mintha visszarepülnék abba az időbe mikor együtt beszélgettünk éjsazkákon át, ennek lassan több mint 5 éve de még mindig nem tudom teljesen elengedni, olyan ez mint a régi szakadt plüssmaci akit nincs szíved kidobni.

Volt ilyen-vagy épp folyamatban van.

Hittem benne, hogy jó, amit együtt csinálunk, átélünk, az hasznos számomra. Úgy éreztem, tanít valamire. Majd kiderült, hogy nem azonos irányba haladunk...

Mikor kikerültem a látószögéből, full átgondoltam a dolgokat és akkor jöttem rá, hogy elb×tam X évet az életemből. Viszont rájöttem, hogy jobban jártam így, mert amíg ott nem fejlődtem, most már magam vagyok és azt kell tennem, amit elszalasztottam az elmúlt 5 évben: fejlődni.