Voltatok már olyan helyzetben, hogy minden összejött? Sikerült kimászni belőle? Hogyan?

A volt barátom nagyon aljas, undorító módon zárta le a kapcsolatunkat. Igazából még ebből sem tértem magamhoz teljesen, mert még ha le is zár az ember valamit, attól még lehet méltóságteljesen, a másikat nem a földbe döngölve tenni azt.

Ha ez nem lenne elég, igaz barátaim sincsenek. Nagyon jól esne, ha a sok csalódást néha-néha elmesélhetném valakinek, de úgy érzem, hogy nem tehetem meg. Bár lenne, aki meghallgat, de egyszerűen senkiben sem bízom, mert azok a valakik, akikkel jóban vagyok, másokkal is jóban vannak, és az ő gondjaikat, néha még a titkaikat is kifecsegik. Ebből gondolom, hogy velem is ugyanezt tennék. Van ugyan egy nagyon jó barátnőm, vagyis eddig én annak hittem, de ha írunk is egymásnak a nap folyamán, úgy érzem, hogy lesz.rja az én gondjaimat, de az övéit ecseteljük órákon át, még akkor is, ha ugyanarról a problémáról van szó heteken át. Nem hiszem el, hogy nincs egy igaz ember körülöttem. Egyedül anyával tudok ezt-azt megbeszélni, de sajnálatos módon az utóbbi időben azon kaptam magam, hogy 100%-ban már benne sem bízok. Tovább bonyolítja a helyzetemet ugyanis, hogy van egy bátyám, aki úgy érzem, nem igazán törődik velem/velünk, és a sógornőm (az ő felesége) testvérét elhívják mindenfelé, elmennek moziba, vásárolgatni stb, és én hiába férnék még be a kocsiba, engem sehova sem hívnak, pedig tudják, hogy lassan már megőrülök itthon, és vágynék egy kis kikapcsolódásra. De bátyám úgy tesz, mintha már csak a felesége öccse lenne a testvére. És ez nem kicsinyes hiszti, baromira bánt, hogy pl közös összejöveteleken ha szólok hozzá, sokszor lekezelő, nyers velem szemben stb. Ha anyának erről beszélek, kiakad, hogy nem fogja elkezdeni a bátyámat szapulni, hiszen ő is a gyereke. Holott nem is ezt várnám, csak egy kis megértést, mert nagyon rosszul esik, hogy jó testvérek voltunk, de a sógornőm teljesen megváltoztatta a bátyóm.

Közben itt a vizsgaidőszak, és elég nehezen megy a tanulás, mert folyamatosan sírhatnékom van. Belülről mindig szorít a mellkasom, mert úgy érzem, teljesen vakvágányon vagyok. Hiába próbálok ismerkedni, társaságba menni, valahogy sehogy sem jön össze, senki sem vevő rám, pedig természetesen nem sorolom a gondjaimat idegen embereknek. Próbálok kedves, laza, vidám lenni, de nem vevők rám az emberek.

Voltatok már olyan helyzetben, hogy minden összejött? Hogyan tudtatok kimászni belőle?