Szerintetek ez depresszió vagy csak egy rossz korszak, ami majd elmúlik?

Kérlek, ha tudtok, segítsetek. 20 éves nő vagyok, egyetemista Budapesten. Kívülről nagyon boldognak, elégedettnek tűnhetek az ismerőseim számára. Egy olyan fiatalnak, aki mindig mindenhol ott van, megy, csinálja, aktív, pörög. Suli mellett dolgozok, táncolok, újságot írok, egy színjátszókör tagja vagyok, szabadidőmben bulizok, utazgatok. Szingli vagyok, de vannak barátaim, akiket nagyon szeretek, a családommal is jó a viszonyom. Ha összefutok egy régi tanárommal, ismerőssel, mind azt mondja, valósággal ragyogok, hogy szinte kivirágoztam- látni, hogy jól érzem magam a bőrömben.

Nem tudom, sosem voltam jó színész, de úgy látszik, ezt a szerepet mégis sikerült mindenkivel elhitetnem. Ugyanis én mindent érzek, csak azt nem, hogy kivirágoztam volna. A legrosszabbak a reggelek. Egyszerűen nem látok okot arra, hogy kikeljek az ágyból. Hatalmas erőfeszítésbe telik minden ébredés. A nap folyamán jobb, megyek és csinálom a dolgom, de ha valaki megkérdezi, mit csinálnék abban a percben legszívesebben, azt mondom, hogy aludnék. Az alvás a nap legjobb része. Legszívesebben örökké aludnék, sosem kelnék fel. Csak aludnék, aludnék és aludnék. És nem azért, mert utálnék élni. Nem utálok. Inkább csak... nincs kedvem. Nem tudom, miért, de minden motivációmat elvesztettem az élethez. Egyszerűen teljes közönyt érzek az élet felé. Sokszor gondoltam az öngyilkosságra, egyre gyakrabban pislogok a konyhakés felé öntudatlanul is. Tudom, hogy butaság és az önzés magas foka, de míg régebben úgy voltam vele, hogy sosem tenném meg, most egyre inkább azt érzem, hogy ha utána örökké aludhatok, akkor esetleg... A suli is tetszik, érdekel, amit tanulok. Ennek ellenére nem bírom rászánni magam a tanulásra. Naphosszat csak ülök a gép előtt, nem haladok az anyaggal, az egyik rossz ZH jön a másik után. És nem értem, miért van ez! Gimiben nem volt ilyen, én mindig mindent meg tudtam tanulni, mert ha kellett, megerőszakoltam saját magam, és addig ültem ott, amíg nem tudtam. Még azt is megtanultam, aminek semmi értelme nem volt, naphosszat magoltam a kémiát, miközben egy szót sem értettem belőle és utáltam. Most olyat tanulok, ami érdekel, mégsem vagyok rá képes. Nem értem. Normális párkapcsolatot sem tudok kialakítani. Egy hónap alatt 4-5 különböző egyénnel kavarok, de semmi komoly. Magányos vagyok, de nem tudok elképzelni olyan embert, akihez szívesen kötődnék. Kommunikációs problémám is van, nehezen elegyedek beszélgetésbe idegenekkel nagyobb társaságban, sőt sokszor nemcsak ismeretlenekkel, de barátokkal is. Sokszor van, hogy néma csöndben ülök végig egy sörözést, míg a többiek beszélgetnek, mert egyszerűen nincs mit mondanom, vagy ha van is, mire megfogalmazom a fejemben, hogy hogyan is kéne mondani, addigra rég más témánál járnak. Egyre többször sírok egyedül, mert szégyellem magam, hogy csalódást okozok a szüleimnek, mivel nem érzem magamban az erőt ahhoz, hogy tisztességesen befejezzem az egyetemet, ne csak úgy bukdácsoljak. Mostanában az étvágyam is megnőtt, sokat eszek, egyfolytában rágcsálok valamit (ha más nincs, a körmeimet, de azokat már véresre vakartam egytől egyig), fel is szedtem pár kilót.

És már csak azért is utálom ezt az állapotot, mert mindenem megvan ahhoz hogy boldog legyek: kezem, lábam, barátok, család, tető a fejem felett, nem szenvedek hiányt semmiben. Nem érzem fairnek, hogy én hisztizzek, amikor mások sokkal nehezebb körülmények között hoznak ki magukból sokkal többet (nem egy csoporttársam). Nem tudom, mit tegyek, de egyre inkább közeledik a vizsgaidőszak, és nem akarok azok közé tartozni, akik rögtön az első évben kibuknak. Szeretnék végre magyarázatot arra, hogy mi okozza ezt az állapotot, és hogy lehetne javítani rajta. Ha tudtok tanácsot adni, szívesen fogadom. Nincs sok időm, és ha továbbra is így fog menni (vagy inkább nem menni) a tanulás, rövid időn belül búcsút inthetek az egyetemnek :( Előre is köszönöm!