Szerintetek ez depresszió vagy csak egy rossz korszak, ami majd elmúlik?

Én talán azt tudnám tanácsolni, hogy keress egy olyan személyt akinek ki tudod önteni a lelked.

1-es voltam.

Egyébként a leírtak alapján egy igazi jó ember vagy ami nagyon ritka manapság, és igazán rendes vagy, hogy másokat vígasztalsz miközben neked is szükséged lenne valakire.

Egyébként esetleg letudnád ìrni, hogy pontosan miért érzed magad így?

Én egy nagy ürességet érzek egyébként és nem tudom megfogalmazni, hogy pontosan mi is hiányzik. :(

Azért én Neked nagyon sok kitartást kívánok, hogy sikerüljön megoldani ezt a próblémát.

Talán az is egy ok lehet, hogy attól félsz, hogy nem fog sikerülni befejezni az egyetemet és csalódást fogsz okozni a szüleidnek.

Bízzál magadban jobban, gondolj arra, hogy felvettek és olyan szakon tanulsz amit szeretsz.

Eszembe jutott még valami, lehetséges, hogy az egyetem miatti nagy nyomás miatt kialakult egy megfelelési kényszer és a megfelelési kényszer miatt lettél depressziós.

Szóval próbáld leküzdeni, gondolj pozitív dolgokra és gyűjts egy kis önbizalmat. :)

Igen, ez depresszió, vagy depresszióközeli állapot. Aminek a kiváltó oka egyértelműen az, hogy kiégtél.

Talán pont az eddigi túlzott hajtás bosszúlja most meg magát ("naphosszat magoltam a kémiát, miközben egy szót sem értettem belőle és utáltam"), de lehet, hogy az egyetem miatt jelentkezett ez nálad.

Persze, mindent szépnek és jónak írsz le, de ha a dolgok mögé nézünk, valami teljesen más kép tárul elénk.

Szereted, amit tanulsz? Nem, nem szereted. Valamikor lehet, hogy szeretted, meg maga a téma lehet, hogy valamilyen szinten érdekel, de ez még nem jelenti azt, hogy szereted, meg szívesen is foglalkozol vele. A kettő között óriási különbség van. Amit tényleg szeret az ember, azt ég a vágytól, hogy tanulhassa vagy csinálhassa. A te esetedben pusztán csak érdekel a dolog, de nem szereted.

A sulira is azt írod, hogy tetszik. Igen, így ránézésre, ha más mesélne róla, tetszene. De nem szereted. Megint csak nagy különbség.

Megkeseredtél, befásultál. Tele a hócipőd a tanulással, nyűgnek érzed az egészet, emellett stresszelsz azon, hogy mi lesz, ha nem sikerül... és ez kihat az egész életedre.

Az, hogy magadba zárkózol, az csak ront a helyzeten. Aztán találhatsz ki persze hangzatos elveket, hogy miért nem vagy hajlandó megnyílni mások előtt, de ez a "mindenkinek megvan a saját baja" annyira mondvacsinált kifogás... Ha mindenki így állna hozzá, az emberi kommunikáció megrekedt volna kb. egy teknősbéka szintjén. Szóval tessék megnyílni (már csak azért is, mert ez a magadba fordulás hosszabb távon az emberi kapcsolatoknak is árt), ha máshogy nem egy, kérd szakember segítségét. Igen, persze, "neki is megvan a maga problémája", de nála talán ez annyira nem zavarja, hiszen ő csak a munkáját végzi. :)

Nem szégyen segítséget kérni, és egy pszichológust nem csak akkor szabad felkeresni, ha már végképp, menthetetlenül összecsapnak a hullámok a fejed felett. Sokkal jobb, ha még a nagy problémák előtt a nekiállsz kezeltetni a gondjaidat.

Az is a baj, hogy te mindent nézel, csak magadat nem. Mit szólnak a barátok? Mit szólnak a szülők? Nem vagyok-e a terhükre? Stb. Ami szép és jó, csak brutálisan eltúlzod.

Az pedig, hogy másnak a problémái durvábbak, még nem jelenti azt, hogy a tieid ne lennének súlyosabbak. Tudod, nem csak a drog, halál, és betegség jelenthetnek komoly megterhelést. Attól, mert másnak komolyabb problémái vannak, még nem szabad a sajátjaidat elhanyagolni. Az pedig, hogy megvannak a kezeid, lábaid, és van tető a fejed felett, az nem elégséges feltétele a boldogságnak. Inkább csak a szükséges feltétele annak.

Na, és akkor most gondold át: mit akarsz te VALÓJÁBAN?

Ne arra válaszolj, hogy a szüleidnek/ismerőseidnek hogy akarsz megfelelni, vagy hogy elvből milyen célt tűztél ki, hanem hogy mi az, amit szeretnél az élettől? Miért gyötröd magad az egyetemmel, ha nem megy? Nem lehet, hogy egyszerűen te nem ezt akarod? Most még nem késő váltani, és csak egy év megy veszendőbe miatta. Később sokkal nagyobb áldozatokkal jár majd váltani.