Mi a legboldogabb és legszomorúbb emléketek?

Legboldogabb? Amikor valamit sikerült elérnem. nem sok volt. De szinte biztos, hogy a gép előtt ültem.

És hogy mi volt a legszomorúbb? Olyan nem volt, hiszen inkább haragot érzek, mint szomorúságot. Sajnos. De abból sajnos jó sok van. Remélem több nem lesz.

Legboldogabb: 11-12 éves koromban, egy színvonalas, nemzetközi focitornán vettünk részt a csapattal Ausztriában. Remekül szerepeltünk, ami óriási dolog volt, hiszen ez nem az "A" csapatunk volt, hanem a "B", azaz a gyengébb. Az egyik meccsen egy megkerülôscsel után hatalmas, felsôkapufás gólt lôttem. Leírhatatlan érzés volt. A tornán egyébként másodikok lettünk. Nagyon szép emlék ez nekem. Egyébként azért is ezt tartom életem legboldogabb pillanatának, mert akkor még rendben volt az életem. Még gyerek voltam, éltem az álmodozó életem, boldog voltam, azt csináltam amit szerettem. Azóta egyébként abbahagytam a focit, az életem gödörbe került, történt egy csomó rossz dolog, szar lett az életem.

Legszomorúbb: amikor nagymamám haldokolt, és már beszélni se tudott, illetve mikor nagypapámmal történt ugyanez. A kettô között kevesebb mint egy év különbség volt. Illetve a két esemény között még a kutyám is meghalt nyáron, a gutaütéstôl, de az annyira nem szomorú volt, hanem végtelenül kétségbeejtô, és olyan szinten égetôen fájdalmas, hogy azt hittem idegösszeroppanást kapok és összeesek. A nagyszüleimmel ugyan nagyon jóban voltam, és imádtam ôket, de nagyon idôsek voltak már, természetes, hogy el kellett menniük. De a kutyám még nem, és nem érdemelte meg, hogy így haljon meg, ilyen hirtelen. Mégcsak itthon sem voltam, külföldön voltam apumnál.

Ezen kívül az elmúlt két évben még számos embert vesztettem el, akit szeretek, azon kívûl is csôd az életem, céltalan vagyok, motiválatlan, nincs szerencsém a szerelememben, úszom az önsajnálat kiszáradhatatlan medrében, utálom az embereket, utálok mindenkit, idegesít, ha valaki boldog. Szar embernek érzem magam, pedig tudom, igazából nem vagyok az. Mélyen valahol jó ember vagyok.

De ez a korszakom nemigen nevezhetô már szomorúnak. A szomorúság - csakúgy, mint a boldogság - egy természetes emberi érzés. Szomorúak vagyunk, sírunk amikor elhagy a szerelmünk, vagy megbánt minket valaki, vagy csalódunk egy számunkra fontos személyben. De amit én érzek az nem szomorúság, az nyomasztó, depresszív szürkeség, üresség. Nem tudok már se sírni, se szomorú lenni, se boldog.

Egyébként, mint látod, a legboldogabb pillanatok, az ember egy boldog életszakaszában következnek be, a szomorúak meg értelemszerûen a szomorúban.

Egyébként a kérdés nagyon jó, elgondolkodtatott rendesen, és ismét megtudtam két új dolgot magamról, ismét magamba tekinthettem egy kis idôre. Köszönet, hogy feltetted!

59%-os: a kérdező kérdésére válaszoltam, nem neked írkáltam. Nem is ismersz, ugye nem gondolod, hogy érdekel a véleményed, a szánalmasan alaptalan érveléseddel? Neked is elég gáz életed lehet, ha gyakorin másokat oktatsz ki, ahelyett, hogy a kérdésre válaszolnál. Szánalmas kis köcsög vagy, és szarok a véleményedre. :D

Nem is kell választ írnod, úgysem olvasom el.

Szevasz