Milyen úgy élni, hogy nem vágysz a halálra?

Normális, egészséges ember ilyeneken nem agyal.

Egyébként a lehetőség mindig adott: nem hiszem, hogy sokáig fájsz, ha kiugrasz az IC elé, vagy ledobod magad a 10.-ről. Csak ezek ugye biztos halál, és valahogy senki nem ezeket az öngyilkossági módokat használja. Vajon miért?

Én furcsán állok a halálhoz.

Sosem "vágytam" rá a szó szoros értelmében, viszont sokszor éreztem, hogy megkönnyítené a dolgokat. Ez valószínűleg így is van. Az élet a születésed pillanatában is rettenetesen kemény, és fájdalmas (oké, elfelejted, de el lehet képzelni a dolgot...) és szerintem többé-kevésbé ilyen is marad, amíg véget nem ér az egész.

Egyszer volt egy pánikrohamom viszont, miközben azt éreztem, hogy a halállal is szembenéznék, ha azzal vége lenne ennek a szörnyűségnek. De amint ennek az állapotnak vége volt, az érzés is megszűnt.

A halál kicsit ijesztő számomra. Nem hiszem, hogy különösebben rossz érzés, nem hiszem, hogy fájdalommal jár, egyszerűen csak nehéz elképzelni, milyen is lesz majd a színtelen semmiségben lebegni. Elképzelhetetlen számomra, milyen "érzés" lesz majd megszűnni.

Mindannyian másképp gondolkozunk mind az életről, mind a halálról. Egyben viszont megegyezhetünk, ez pedig az, hogy mindannyian kapunk pofonokat, és boldog pillanatokat is. Az, hogy hogyan gondolkozunk az élet és a halál kérdéseiről, az adott helyzettől függ. Úgyhogy milyen így élni? Semmi különös. Ugyanúgy szenvedek néha, mint te, ugyanúgy vannak viszont olyan pillanatok az életemben, mikor bármit megadnék azért, hogy a momentum örökké tarthasson!

Előző.

Nem a halál utáni életbe vetett hit tesz rabbá, hanem a vallás által arra a kérdésre adott konkrét válasz, hogy mi vár a halál után. Az "Isten ítélkezik feletted, a pokolba mész ha rossz vagy és a mennybe ha jó" típusú válasz valóban megköti a kezed, de más hitrendszerek eltérő válaszai nem ilyen torz gyerekmesék, és megnyugtató bizonyosságot adnak, ami lelkileg felszabadít.