Más 25 körüli lányok is gondolkoznak-e így mint én, vagy valami hiba van a gépezetemben?

A téma összetettebb, mint simán a szerelem, nem biztos, hogy ez a legjobb kategória, de mindegy is... Továbbá nincs kivel megbeszélnem a lelki világomat, gondoltam majd itt kiírom magamból. :)

25 éves vagyok, együtt élek egy 32 éves férfivel, 2 éve vagyunk együtt. Szeretjük egymást, túl sok rosszat nem is tudok mondani a páromra azon kívül, hogy sosincs itthon. Mondjuk ez a munkájából adódik. Folyton hetel, vagy 10 napozik. Vannak terveink: közös kutya, közös autó, közös gyerek.... Viszont én ezt rendkívül nehezen viselem, nem tartom normális dolognak, hogy ennyit külön vagyunk és én a munkahelyemet leszámítva egyedül ülök a közös lakásban és kezdek lassan befordulni, kombinálni, túlagyalni...

A párom gyereket akar. Én azt mondom, mire fel? Nem akarok gyereket szülni úgy, hogy ő sosincs itthon (tudom, sokan élnek így, de ez engem nem vigasztal). Továbbá a rengeteg különlét miatt egyre jobban félek az eltávolodástól,az esetleges megcsalástól. A saját és az ő részéről is. Tudom gáz ez, de hát gyarló emberek vagyunk, mindenkinek kell valaki és ha egy pár sokat van külön, annak előbb utóbb semmi jó vége nem lesz, ez az igazság szerintem.

Másrészről az én agyam talán kicsit zavarodott is, mert néha 1-2 gyenge pillanatomban azt gondolom, hogy tényleg jó lenne már egy gyerek, és soha nem tudom megállni, hogy ne olvadozzak a boltban a bébiruháktól, fórumokat olvasgatok a terhességről, a kisbabákról, mintha "készülnék" úgymond... Úgy is gondolom, hogy lassan ideje lenne szülni, sőt így is félek, hogy 1-2 év és el leszek csúszva. Nem akarok 40 évesen egy 10 éves gyerekkel vesződni. A másik felem meg azt gondolja, hogy abszolút nem vagyok való anyának. Nincs türelmem, sokszor önzősködök, a pénzt magamra akarom költeni, nem pelenkára és egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy képes vagyok ekkora felelősséget vállalni. Mentálisan amúgy sem vagyok túl stabil. Jártam pszichológushoz is pánik és szorongás miatt. Szerintem egy kisbabával járó élet engem vagy még jobban letaszítana engem a lejtőn pszichésen, vagy pont, hogy megváltoznék és "felnőnék" végre megerősítene, hogy anya vagyok és más értelmet nyerne az élet.

Másrészről ezt a párkapcsolatosdit is egy nagy lutrinak tartom. Egyedül nem tudnám eltartani magamat, meg egy kisbabát, ha úgy alakulna. Anyámékhoz semmi pénzért nem vinném. Ők a szó szoros értelmében putriba élnek, és gondolkodásügyileg is kb mintha egy másik bolygón léteznének. Azt gondolom, hogy az ember csak magára számíthat és mindenre fel kell készülni. Mind anyagilag, mind érzelmileg.

A párom amúgy nem rossz ember. Ha itthon van, rengeteget kedveskedik. Mindig hoz meglepi rózsát, csokit, megkérdezi mit szeretnék enni, mire hazaérek a munkából konkrétan megfőz, elmosogat, takarít. A szexuális életünk az első 1-másfél évben valamilyen okból kifolyólag elég katasztrofális volt. Mára a minősége sokkal jobb, viszont nagyon kevés ugye, mert nincs itthon.

Néha ráveszem magam egy kicsit pozitivabb gondolkodásra, de hamar elillan. Mindig eltervezem, hogy mi mindent fogok csinálni, ha már úgyis egyedül vagyok az idő nagy részében, de aztán semmi nem lesz belőle, csak depi meg bőgés az ágyban. A barátnőim közül 2-nek már családja, gyerekek vannak, 1 meg külföldre ment egy jobb élet reményében. Szóval szétszéledtünk és olyan egyedül érzem magam mint a kisujjam. Nincsenek barátnők, van párom, de mégsincs... Gondolkoztam, hogy egy kisebb testű kutya tartása talán jót tenne a lelkivilágomnak és talán valami felelősség vállalásra tanítana.

Mások is vannak így?