Már unom az egészet, nem látom értelmét semminek, mit tegyek? 19F

Most, kb 1 hónapja lett egy fordulat az életemben, mert egy buliban megismerkedtem egy lánnyal, döcögősen, de összejöttünk. Nekem ő az első, én neki nem. Habár szüzek vagyunk mind a ketten, ha ez számít valamit. Ő belém szeretett, ezt el is mondta. Én még most sem érzek szerelmet, habár azt sem tudom, hogy milyen az. Mindenki szerint szép lány, szerintem sem csúnya. Az elején szinte csak a jó oldalát mutatta, azért manapság előjön néhány rosszabb dolog is, például a szemetelés, csúnyább beszéd, sértődősség, nem akkora szintű empátia, mint az elején. 3 hét múlva egy buliban rámtört az, hogy nem érzek iránta semmit, ezért el is mondtam neki, meg az elején is duzzogtam, mert alig bírtam elmondani neki, de nem tudtam jópofizni úgy, hogy belül nem érzek és ez felemészt. Szóval elmondtam neki, nagyon megsajnáltam, olyan szinten még nem volt soha bűntudatom, mint akkor, ő mondta, hogy ennek így nincs értelme, de megláttam, hogy a telefonjára is kirakta a képünket háttérképnek, ekkor már majdnem elsírtam magam, annyira megsajnáltam, aztán kint megbeszéltük, hogy folytassuk, hátha lesz valami, mert én nem érzem magam vele rosszul, de azt nem érzem, hogy szeretném őt. Elmondom nektek, hogy utoljára kb 5 éve sírtam, azóta nem, de a buli utáni 2 napban olyan rosszul éreztem magam, hogy mennyire megbánthattam, hogy összetörtem szegényt, hogy majdnem mindenhol sírtam ahol csak tudtam, ahol nem volt senki, folyton azon gondolkoztam, hogy miként okozhatnék neki örömet, hogyan tehetném jóvá azt, hogy elrontottam az örömét. Nagyon megutáltam magam, habár sosem szerettem magam, ha belegondolok. Eltelt ezután a dolog után 2 hét, most tartunk a jelenben, de én még most sem érzek semmit iránta, csak sajnálatot. Voltam náluk, hát nincsenek olyan anyagi szinten, mint mi, ezért is sajnálom szegényt, akkor azért is, amit műveltem vele a buliban, sajnálom őt azért, mert ő szeret engem, és ő nem tudja, hogy őt nem szereti úgy senki, ezért nagyon sajnálom, most is rosszul érzem magam, szinte minden nap emiatt a gondolat miatt, de ezt még könnyebben elviselem, mintha összetörném a lelkét azzal, hogy azt mondom, hogy vége. Néha már az is rosszul esik, mikor fizetek neki valamit, mert nehogy kevesebbnek érezze magát, hogy mi azért tehetősebbek vagyunk, mint ők. Egyszer elkaptam a fejem csóknál, nem tudom miért, ő még folytatta volna, én hülye meg abbahagytam, (Ez még nagyon az elején volt.) aztán bocsánatot kértem tőle ezért, tudtam, hogy rosszul esett neki nagyon, mondta is, hogy pokolian érezte magát miatta, én pedig mégjobban, amiért fájdalmat okoztam neki, ekkor is sírtam rengeteget, egy ilyen piti ügy miatt. Ez az egyik dolog, ami megőrjít.

A másik az, hogy anyámnak kell megfelelni, mert mindig van valami baja (Apa már meghalt 6 éve), a haverjaimnak kell megfelelni, folyton utazni azért, mert kihívnak ide-oda, de, ha nem megyek, akkor arra fogják, hogy a barátnőm miatt már teljesen félrevonulok tőlük, barátnőm bulizni hív majdnem minden hétvégén, most érettségizek, egy olyan szakra jelentkeztem, ami nem is érdekel, mert más nincs. Mamám haldoklik, ő is elvárja, hogy menjek hozzájuk ki falura meglátogatni majdnem minden hétvégén, hallgatni pár órán át, hogy mennyire rosszul van, sírni látni, belegondolni a helyzetébe, ami elszomorít.

Már nem tudom, mit kezdjek magammal. Belegondolok abba, hogy véget vetek ennek az egész életnek, akkor felmegy az adrenalin szintem, izgalmat érzek, ez jelenthet valamit(Habár lehet, csak életösztön.). Azon is gondolkoztam, hogy lehet pszichológushoz kellene mennem, hátha kezdene velem valamit. Sosincs jó kedvem, mindig emészt valami, most pedig 100 féle dolog.

Mi a véleményetek, annak, aki elolvasta? :/