Apakomplexusom van?

egy kis bevezető, hogy belelássatok:

17 éves vagyok, 11 voltam, mikor elváltak a szüleim. azóta jópár peren meg veszekedésen túl van a család, mi, gyerekek anyánál maradtunk. eleinte kéthetente egy hétvégére utaztunk apához, de kb. másfél éve már csak havonta visz el minket egy délutánra, mert nem szerettem hozzá járni. mindenről erős véleménye van, amit én végképp nem tudok befolyásolni, ez általában akkor volt rossz, amikor valamit félreértett velem kapcsolatban, és emiatt voltam büntetésben, vagy csak éppen összevesztünk. ezek mellett az apró igazságtalanságok mellett (ami persze nekem 11 évesen elég nagy probléma volt, mivel bármit mondtam, nem hallgatott meg, vagy ha meghallgatott, nem számitott neki) rengeteg veszekedés volt, egyikben én voltam a hibás, másikban ő, teljesen mindegy, a vége mindig az volt, hogy "ha nem lennél a gyerekem, már régóta hozzád sem szólnék". a gyerektartást úgy próbálja kikerülni, hogy átiratja a lakcimét, meg több munkahelye közül csak egyet, a legkissebb bevételűt tünteti fel, tehát hazudik. az életkezdési biztositásomat mióta egyszer felvette a számlájáról, azóta átirattuk az én nevemre, ő már nem fizeti. a lényeg az, hogy a válás óta nem jó a kapcsolatunk, sőt, kifejezetten rossz, szerintem nem meglepő, hogy nem kedvelem. számomra bőven elég a havi egy nap találkozás, még javitani sem szeretnék a kapcsolatunkon.

a problémám:

egy ideje észerevettem magamon, hogy a korombeli fiúk helyett jóval idősebbek vonzanak, még soha nem volt hosszabb távú kapcsolatom, pedig lehetett volna. ez részben azért van, mert ha valakin látom, hogy elkezd komolyabban érdeklődni irántam, kellemetlen érzés fog el, és akaratlanul is tapintatlanná, türelmetlenné, elutasitóvá válok. másrészt pedig azért, mert egy jóval idősebb korosztály iránt érdeklődöm. észrevettem, hogy még egy film nézése közben is akaratlanul az idősebbeken ragad a szemem, nem pedig az esetleg fiatalabb főszereplőkön - ezt persze páldaként mondom. az összes barátnőm rajong ezekért az új tehetségkutatós tinibálványokért, vagy fiatalabb szinészekért, az ilyen témáknál én meg folyamatosan hallgatok, nem akarom mondani, hogy az én kedvenceim tom hanks, javier bardem, meg a többi.

volt egy tanárom, akit a végletekig csodáltam (azóta már nem itt tanit), folyamatosan olyan érzésem volt vele kapcsolatban, mintha azt kivánnám, bár ő lenne az ádesapám. nála akkor is tanultam, amikor nem kellett, bármi történt is, az volt a legfontosabb, hogy megfeleljek, túlteljesitsek, el legyek ismerve. az a gondom, hogy ha egy szép párkapcsolatra gondolok, akkor egy érett, tapasztalt, netán idősebb férfit látok magam előtt, aki a karjába zár, megvéd, útbaigazit, nem hagy egyedül, elismer, megdicsér, büszke rám, törődik velem: pont azok, amiket apától sosem kaptam meg.

néha viccből mondják a barátaim, hogy apakomplexusom van, szerintem igazából is ezt gondolják, csak elviccelik, nehogy komolyan vegyem. eddig nem gondoltam bele, de most, hogy elmeditáltam rajta, szinte biztos vagyok benne, hogy ez a helyzet.

ezekről a dolgokról nem nagyon beszélek, érdemes lenne pszichiáterhez fordulnom? ki tudom ezt nőni, vagy fel tudom dolgozni? egyáltalán lehet segiteni rajta?

tudom, hogy nem egészséges, ha egy 10-20 évvel idősebb férfi mellett döntök, már ha eleve működik a dolog. nem szeretnék előre gondolkodni, hogy 40 évesen egy 60 éves emberrel élni rengeteg problémával jár, kezdve ott, hogy közös programok(talán kirándulni is már kérdéses lenne), esetleg betegség, gyerekek, akik 25 évesen elvesztik az apjukat..

emellett még érzem, hogy gyerekagyam van, amihez egy érettebb felfogású férfi mégis mit tud szólni...

kicsit sok lett, ne haragudjatok, köszi annak, aki elolvassa.