Hogy kezeljem a dolgokat? (anya, barátom, én)

A koromtól eltekintve teszem fel ezt a kérdést!

Lehet én fogom fel rosszul, de zavar, hogy anyukám és barátom folyamatosan chetelnek egymással fb-on. (Tudom, most sokan nem akarják tovább olvasni mondván, megint milyen h*lye p*csa ez aki a fb beszélgetéssel jön, de kérlek olvassátok tovább...) Amikor barátomat elhoztam hozzánk, nagyon jól kijöttek anyuval és ennek örültem is úgy összességében. Volt, hogy akár egy órát is beszélgettek, élőben!(Fb-n több órákat.) A baj csak az, hogy engem kihagytak. Csak ott ültem és hallgattam őket. Nagy volt az egyetértés közöttük, egymás szavába vágva mondták a dolgokat és én szóhoz se jutottam. Próbáltam úgy lenni vele, hogy majd beletudok én is szólni(és próbáltam is), de szinte figyelem nélkül hagytak. És mivel barátom heti rendszerességgel jön ma már hozzánk, eléggé frusztrál a dolog! Beszéltem velük, és barátom egészen addig míg körülbelül el nem jutottunk a sokadik komoly veszekedésünkhöz is, nem igazán fordított neki nagyobb jelentőséget. Anyával is beszéltem.. szerinte csak lépjek túl rajta, és hagyjam, hogy beszélgessenek. És tudom, hogy ez úgy hangzik, mint ha ki akarnám tulajdonítani a barátomat, de egy héten annyit vagyunk együtt, amikor szünetben találkozunk vagy esetleg lejön hozzánk a hét utolsó napján pár órára. A másik dolog, hogy elég labilis a hangulatom... egyik percről a másikba török ki hirtelen és engedek le. Próbálom kezelni, de leginkább csak sírni tudok és magamba fordulni. Manapság meg már még inkább. És hiába beszélek róla bárkinek azok csak anyit, mondanak, hogy majd lesz az még úgy se!

A kérdés tehát... Amennyiben tényleg nekem kellene még elnézőbbnek lennem..hogy dolgozzam fel a bennem felgyülemlő fájdalmat? Vagy hogy próbáljam századjára is megpróbálni elmondani, hogy engem zavarnak ezek a dolgok?

(lány vagyok és a 16. életévemet súrolom)