Mit tegyek, ha egyszerűen utálom magam, és nem vagyok képes valódi életet élni?

Kamaszkoromban nagyon zárkózott lettem. 14-15 éves koromban sok inzultus ért, nagyon lecsökkent az önbizalmam, elkezdtem nem szeretni az embereket, nem bízni bennük. Egyébként egész életemben titkokkal nőttem fel. Van egy elég... érdekes szexuális érdeklődési köröm, amit gyerekkoromtól kezdve eltitkoltam mindenki elől, már 10 évesen is, amikor interneteztem, ilyen anyagokat gyűjtöttem és százféle jelszóval és elrejtési móddal rejtettem el a tevékenységemet... Megtanultam titkolózni, hazudni, a színjátszás, tettetés a véremmé vált. Egyre kevésbé mutattam ki az érzelmeimet, ahogy nőttem. A kamaszkori nehézségeken nem tudtam túllépni, folyamatosan jártam különböző szakemberekhez, de erről megintcsak senki nem tudott. Viszont a folyamatos őszintétlenségem azt hiszem, eléggé felőrölt, és most már a valódi érzelmeimet sem tudom kimutatni.

Tehetséges srác vagyok, jól tanulok, de pillanatnyilag semmi nem érdekel. Depresszióban szenvedek. Azt hiszem, ennek az állapotnak az oka a bezárkózottság, és a sok kudarcélmény, ami ért. A dologban az az érdekes, hogy aki ismer, az azt gondolja, hogy egy felszínes, érzéketlen, éretlen idióta vagyok, aki képtelen a csajokkal szót érteni és bunkó. A valóság pedig az, hogy mikor társaságban vagyok, olyan, mintha kívülről látnám magam, és folyamatosan úgy érzem, mintha más beszélne helyettem. Mintha a beidegződések mozgatnák a számat és a gesztusaimat, mondanának különféle jópofa dolgokat, röhögnének, miközben tudom, hogy másnak sértő, amin nevetek, játszanák el tökéletesen a flegma f@$zt, de eközben tudom, hogy ez nem én vagyok. A valódi énem ugyanis az, aki pszichológushoz jár, aki egész nap alszik, és nem hisz magában, aki lányok után sírt és depressziós lett, aki teljesen bizonytalan magában, akinek minden kis szurkálódás nagyon fáj, aki ezeken utólag (és közben is) egy csomót agyal, elemezget, és aki ilyen kérdést ír ki a gyakorikérdések.hu-ra. Ez nem az az "énem", aki a társaságban létezik; vele ez nem lenne összeegyeztethető, ő ezt kiválóan le tudná tagadni, és úgy be tudná bizonyítani, hogy neki nincsenek ilyen mély érzései és gondolatai, hogy senkiben szemernyi kétség sem lenne. Túlságosan be tudom csapni az embereket és magamat is. Ha nem tudnám, hogy nem vagyok az, azt írnám, hogy tudathasadásos vagyok.

Ez a két énem van, de tudom, hogy valójában ez egy én, mert valahol az a másik is én vagyok. Valahol olyan is akarok lenni. Tudjátok, úgy érzem, hogy valahol a kamaszkorom elején letértem egy pályáról, és azóta mintha átaludtam volna az éveket. Kalandokat akarok megélni, spontán, nyílt akarok lenni, flörtölni szeretnék lányokkal, a figyelem középpontjában szeretnék lenni és szenvedélyesen akarok élni. Úgy érzem, ez mind bennem van, de nem jön elő soha. Helyette egy nyugodt, unalmas alak vagyok, aki folyton rágódik, és senkit nem érdekel. Gyűlölöm ezt az alakot. Nem ezt ígértem magamnak. Nem ilyen akarok lenni. Azt akarom, hogy a lányok tudják, hogy milyen mély érzésű vagyok és érdekesnek tartsanak. És szeressenek. Tudom, hogy alapigazság, hogy amíg magamat nem szeretem, addig mások se fognak, de én ezt a beteg embert, aki vagyok, nem tudom szeretni. Szégyellem magamat, egy röhej, ahogy eddig éltem, semmilyen vágyamat nem váltottam valóra, mindig felnőttekhez menekültem, pszichológusokhoz meg nőkhöz jártam tanácsért... ez gáz. Ezt meséljem majd az unokáimnak a fiatalságomról? Hogy míg mások Erasmusoztak meg mindig lejártak kocsmázni és könnyű kapcsolataik voltak és megélték a vágyaikat, addig én lélekgyógyászokhoz jártam, meg úgy tettem, mintha nekem nem lennének vágyaim?

Ti tudnátok szeretni egy ilyen embert? Mit tennétek a helyében?