Volt már valaki úgy, hogy egy élőhalottnak érezte magát?

Nem vagyok depressziós, nem erről szól a kérdés. Mindig is motivált voltam és küzdöttem a céljaimért, de túl sok rossz dolog történt velem és a családommal, ezért az évek alatt kiábrándult lettem és eltűnt belőlem minden lelkesedés. Gyerekkoromtól kezdve szenvedtem apám alkoholizmusa miatt, sokat bántott, de egy idő után szerencsére leállt és már ott tartunk, hogy egymáshoz se szólunk, hogy ne legyen vita. Szabályokat állítottunk fel itthon, amik miatt béke van ugyan, vagyis nincs minden áldott nap lelki terror és üvöltözés, viszont senki sem érzi jól magát. Anyám depressziós, semmi életkedve, egész nap csak a tévé előtt gubbaszt és sokszor összeveszünk. Én 22 éves koromra se tudtam eljutni odáig, hogy önálló legyek, ciki, nem ciki, de ez van. Alig van társas életem. De mindig is tanultam és dolgoztam mellette, ez értelmet ad az életemnek. Eddigi életemben nagyon sokat csalódtam az emberekben. Mint mindenkinek, úgy nekem is rá kellett jönnöm arra, hogy az emberek önzőek és képesek másokon átgázolni, de ez a lecke nagyon sok fájdalommal és sírással járt, amit úgy érzem, csak mostanra sikerült feldolgoznom. Sok olyan embert veszítettem el, akiket a barátaimnak hittem és a mai napig hiányoznak, mert nagyon egymáshoz nőttünk, olyanok voltak nekem, mint a testvérek. De átvertek, nagyon csúnyán kihasználtak, ezért már nem tartom velük a kapcsolatot. Az utóbbi évek is problémásan teltek, megpróbáltatás jött megpróbáltatás hátán, meghalt a nagymamám, aki a legközelebb állt hozzám, magányos voltam, sokat csalódtam, sokat veszekedtem a családommal, viszont a családomnak se könnyű a helyzete...nekik is csak a problémák halmozódnak fel, amiért látom rajtuk, hogy szenvednek...úgy érzem, ebben a családban minden haldoklik, mindenkit elnyomnak a terhek és senki se boldog.

Bennem mindig is volt motiváció, sose voltam depressziós, mindig is küzdöttem, már gyerekkoromtól kezdve ilyen vagyok. Sosem adtam fel a reményt. Viszont így huszonéves koromra eljutottam odáig, hogy semmi nem érdekel, nincs bennem egy szemernyi lelkesedés sem. Pedig sose voltam ilyen. És ez nagyon ijesztő:( Nem egy ember észrevétele volt már, hogy nincs bennem semmi élet, hogy nincs kisugárzásom, hogy amikor megölelnek, az olyan, mintha egy élettelen bábut ölelnének...és valószínű, hogy nem beszéltek össze, mivel ezt olyan emberek mondták, akik nem is ismerik egymást. Tehát ha mindenkinek ugyanaz a véleménye, akkor valószínű, nekik van igazuk.

Az én hibám is az, hogy így alakult, mivel a régi baráti köröm nagyon önsajnáltató volt, így én is átvettem ezt a buta szokást és éveket vesztegettem el az önsajnálattal ahelyett, hogy csináltam volna valamit. Ez egy pár éves időszak. Ez is megárthatott, biztos ezért is lettem ilyen kiábrándult.

Nagyon ijesztő ez az egész, mert tudom, hogy ez a fásult ember nem én vagyok...

Van még valaki, aki átélt ilyesmit?