Miért kell mindenkinek jobban tudnia, hogy másnak, hogyan kéne élnie?

Nem tartom magamat valami magabiztos embernek, sőt tele vagyok kételyekkel. De sokat gondolkoztam és elég masszív düh alakult ki bennem.

A lényeg, hogy most felvételiztem. Egészen decemberig fogalmam sem volt, hogy tulajdonképpen mihez szeretnék kezdeni. Sokáig kacérkodtam a joggal, még meg is győztem magamat, hogy ez nekem való. Aztán elmentem ELTE-BTK nyílt napjára. És ott mint derült égből a villám csapás rájöttem, hogy mit akarok csinálni. A régészetnek az előadására ültem be, és olyan hatást gyakorolt rám, mintha az ember szembe kerül élete szerelmével (legalább is ilyennek képzelem)

Természetesen azért a rózsaszín köd is leülepedett, és felismertem a szak hátrányait, azonban annak a ténye, hogy talán ott tudok a legjobban érvényesülni és azt tudom tanulni, ami leginkább érdekel nem ingattak meg a hitemben. Mivel nekem az a hitvallásom, hogy nem azért jár valaki egyetemre, hogy később jól megszedje magát, hanem hogy ismereteit bővítse, klassz éveket töltsön el és értelmiségként lépjen ki a diplomával a kezében. Persze másoknak merőben más véleménye van, és ez így is van jól, mert vannak akik a diplomával a magas fizetésre és a jövőbeli családjuk alapjaira mennek rá.

Viszont a környezetem nem egészen tartotta tiszteletben a véleményemet és a döntéseimet. Az ofőm majdnem úgy nézett rám, mintha épp most írtam volna alá a halálos ítéletemet. Ilyeneket mondott: "Hogy ilyen "hobbikkal"", hogyan fogod eltartani a szüleidet, meg a családodat?" Persze egyszer se kérdezte meg, hogy egyébként kislányom, te milyennek képzeled el a jövőbeli életedet? Az senkit se érdekel, hogy te mit vársz az élettől, mert vannak jól bevett "normák", amiknek úgy is mindenki meg akar felelni. Ehhez csatlakozott édesanyám, aki mindig azt állítja, hogy azt csináljam, ami szerintem a legjobb nekem. De azért a tekintetében ott bujkál a csalódottság, mert neki is van egy elképzelése mitől boldog valaki és én szerinte nem felek meg ennek. Az osztálytársaim pedig, akik olyan dumákkal jöttek, hogy ismernek egy régészt, aki a supermarketben dolgozik, és olyan undok elégedett mosollyal nyugtázták az egészet, hogy azt hittem lehányom őket, hogy ők most jól meg mondták a kis ........., mert ők mind mérnökök lesznek, persze senki se mondta, hogy el is végzik, de ők mérnökök lesznek és sokat fognak persze keresni, mert az a világon mindenkinek a legfontosabb.

Én nem mondom, hogy fel is vesznek első helyen, még beírtam a földrajz szakot (nekem fontos lenne, hogy továbbtanuljak, egyszerűen ez elégít ki), mert az is olyan volt, hogy gyorsan megtanultam és ott is jó sok gyakorlat van. Persze erre is mindenkinek volt egy jó megjegyzése, mert mindenkinek el kell mondani, mekkora egy lúzer vagyok, hogy nem mérnöknek vagy informatikusnak megyek. Az nem kérdezik, hogy érdekel-e egyáltalán, mert itt csak az a lényeges, ami elfogadott. Én liberális próbálok maradni, mert mindenki másképpen gondolkodik, de azt egyáltalán nem értem, hogy a többieknek soha nem jut eszükbe ugyenez. Ha hibát is követek el, az akkor is az ÉN döntésem volt, és ezért felelősséget vállalok. Miért van ez, hogy "normális emberek" meg vannak győződve arról, hogy az ő élet vitelük vezet a boldog élethez? Miért nem jut még a legközelebbi ismerőseimnek se eszébe támogatni? 19/L