Más érezte már úgy, hogy megrekedt egy életkorban és most is olyannak érzi magát?

Arra gondolok, hogy én pl. későn érő voltam mindig is. Zárkózott családmodell, viszonylag kései családi ház építés, szülői elhúzódó betegség és halál, némi saját hozzáállásbeliség ötvözete lett ez a jelenség.

A kamaszkoromat nem vágyom vissza. Igazából 25-26 évesen kezdtem igazán élni. Eddigre alakult ki jobban a társasági életem, ekkor kezdtem el nagyobb bulizásokba, kertipartikba, ezt követően lett igazi nagy szerelem (előtte rossz kapcsolatok voltak, amúgy is viszonylag későn, 19 évesen voltam "úgy" nővel először), a nagy szerelem meghozta a párkapcsolatra jellemző élményeket, kettesben nagy kirándulások, mozik, nyaralások stb stb. És pont azt furcsállom magamon, hogy míg sokan ahogy mondani szokás "visszasírják a fiatalságukat" és ezalatt a kései tizenéveket értik, én inkább a kései huszonéveimet és a harmincasok elejét tarom az aranykornak. És lehet, hogy "ciki" vagy "gáz", gondolom a fiatalabbak ezt fogják mondani, de 40-en túl is valahogy én annak érzem magam, aki akkor voltam. Talán megrekedtem. Nem tudom, hogy ez baj-e, vagy nevetségessé válhatnék emiatt, de most is, ha elgondolom, mihez lenne kedvem, azok ugyanazok a dolgok, mint mondjuk 10-15 évvel ezelőtt. Lélekben nem öregszem, de érzem kicsit a disszonanciát. Érdemes egyáltalán ezzel foglalkozni, vagy egyszerűen nyugodtan hagyjam figyelmen kívül?