Véletlen elolvastam a testvérem blogbejegyzését és szerintem depressziós. Szerinted?

Fizikai fájdalommal járó lelki kimerülés

Én nem vagyok depressziós. A reményemet sem vesztettem még el. Én boldog vagyok, az akarok maradni, és jön egy kötőszó, ami úgy tűnhet, ezt megcáfolja: de.

De néha az érzelmi hullámvölgyekben hosszan tart a völgy. Igaz lehet most sem völgyben vagyok, csak ahol nemrégiben jártam, onnan tudtam nagyot zuhanni. Hajnal van, lassan reggel, az első busz zúgását hallom. Nem hagy aludni a sok gondolat. Tele van a fejem, egymást követik, zümmögnek.

A gondolat elszáll, az írás elvész az internet hatalmas információtömegében

Le kell írnom, elmondani nem tudom kinek. 7 milliárd másik ember mellett erre nem könnyű magyarázatot adni. A problémát magamban keresem. Az elfogadás nehéz. Elfogadni másokat jelenti egyben, hogy szeretjük őket. Jelenleg én akkor szeretem anyát, apát, testvérem. Ez alapvető, ha csak nem agresszív, alkoholista szülők bántalmazott gyermeke, vagy egyszerűen elhagyott árva vagyok, esetleg mindennapi megalázások céltáblája. Nem, egyik sem. Tehát van az enyémnél rosszabb sors. Viszont miért kell boldognak lenni, ha másnál jobb a sorsunk? Ez nem ok rá. A másnak nincs mit ennie, te legyél boldog és hálás típusú kijelentések komolyan kiváltanak másokból elégedettséget? Nem hiszem.

Nos, kit szerethetek még? Van olyan, hogy szerelem. Nagyon szép ez a szó, de amit számomra jelenteni tud az cseppet sem. Görcsös ragaszkodás valakihez, aki elutasít, aki nem kedvel, viszont kell neki valami tőled, amiért hajlandó ideig, óráig veled lenni, amíg meg nem kapja, amit akar. Benned a boldogság illúzióját keltve és reményt adva, hogy talán majd most úgy elfogad majd téged, mint te őt, tehát szeret. Naiv, ostoba gondolatok ezek, ami megnyugtat, hogy …