Nagyon rossz ember vagyok?

14 éves vagyok, nyolcadikos, két éve magántanuló, mert az osztálytársaimmal nem tudjuk elviselni egymást. Iskolát akartam váltani, de nem vettek át sehova, jövőre meg úgyis jön a középsuli. A hetediket kétszer jártam a rengeteg lógás miatt, ami az előbb említett okokból történt. Három éve rossz tanuló vagyok, de most javítok rendesen.

Utálom az embereket, de nem tudom megmagyarázni miért. A villamoson például ha sokan vannak, sokakat undorral nézek, gusztustalannak látom őket. Rosszul vagyok már attól is, ha az ilyen emberek rámnéznek, pláne ha megérintenek.

Összesen két barátnőm van, de mostanában ők is idegesítenek. Pontosabban akkor idegesítenek, ha épp jól érzem magam, pörgök, jókedvem van. Ha rossz kedvem van, remekül elbeszélgetek velük, jó, ha megvigasztalnak. Viszont sok olyan emberrel jól érzem magam, akikkel ez nem lenne természetes, akik fájdalmat okoztak nekem régebben. Velük jó. A barátaim, akik mindig kiálltak mellettem, idegesítenek.

Lehet rám számítani, ha valakit szeretek, azért tűzbe ugranék, sok mindenkinek segítek, ha olyan helyzetben vannak, de nem mindig jó érzés. Sokszor van, hogy rosszul érzem magam amiért én segítek, ők meg értem semmit sem tesznek. Meg fáradt vagyok. Mindig fáradt vagyok.

A családomat utálom, a szüleim gyerekesek, állandóan hülyeségeken veszekszenek, pereket indítanak, pedig öt éve elváltak. Apám életcélja tönkretenni anyámat, azzal nem is törődve, hogy ezzel engem is tönkretesz, anyám idegrendszere kezd szakadozni. A húgomat elvesztettem, elfordult tőlem, pedig jóban voltunk.

Azt mondják egoista vagyok, de szerintem egyáltalán nem. Tisztába vagyok vele, hogy nem nézek ki rosszul, élvezem, ha megnéznek, ha tetszem valakinek, de nem érdekelnek a srácok amúgy. Azt is tudom, hogy van eszem, ki is használom, hogy logikusan tudok gondolkodni, könnyen tanulok. Határozott céljaim vannak, amiket már szinte úgy kezelek, mintha már meg is lenne, mert tudom, hogy elérem. Például orvos leszek, Angliában. Hamarosan nyelvvizsgázni is akarok.

Szeretem a művészeteket, irodalmat, nyelvet tanulni, de ugyanúgy bulizni is. Dohányzom; megbántam, hogy elkezdtem, de abbahagyni nem akarom (két és fél éve művelem).

Nagyon nehezen tudok megszeretni embereket, előítéletes vagyok, sokakat kapásból lenézek, és ha valakit beskatulyáztam, az már ebből az én szememben nem tud kilépni. Mindenkit analizálok, ha megállapítom, hogy valamiben jobb vagyok, akkor boldog vagyok.

A pénzt utálom, de mégis szeretem. Gyűlölöm, hogy minden a pénzről szól, nem mehetek Angliába tanulni, mert drága, nem lehet bármilyen ruhám, mert drága, nincs fényképezőgépem, mert drága, még nyomtatóm sincs (amire pedig szükségem lenne a sulihoz), mert drága. De épp ezért bármit megtennék a pénzért, most is munkát keresek, akár feketén, de szerintem felnőtt koromban akár a testemet is képes lennék eladni. Egyetlen dolgot nem, a lelkemet.

A szeretteim érzései nagyon fontosak számomra, de ismeretleneket lelkiismeretfurdalás nélkül taposok földbe a céljaim eléréséhez.

Tudom, paradox, hogy ezek ellenére orvos (pszichiáter) leszek, de így van. Mégpedig azért, mert én is voltam depressziós, nekem orvosok nem tudtak segíteni, csak én magamon, ami hosszú és nehéz volt. Egyrészt szeretnék én végre jó orvos lenni, aki képes is valamire, másrészt érdekelnek mások, de csak elemzés-szinten, hogy mit miért gondol, érez, tesz.

Elég bonyolultan fogalmaztam meg, de azért remélem értitek.

Rossz ember vagyok? Csak őszintén!