Elegem van mindenből, mit csinálok rosszul?

22 éves lány vagyok és úgy érzem,egymagam vagyok az egész világon. Nagyon boldogtalan vagyok. Úgy érzem,mindenkinek csak addig vagyok jó és addig szeretnek,amíg valamilyen hasznot húznak belőlem,vagy amíg úgy folytatom az életem,ahogy az nekik megfelel,miközben én szeretném a körülöttem élőket és nekem fontos embereket boldognak látni,boldoggá tenni. Ha van valami problémám valakivel,meg szeretném beszélni,de még csak véletlenül sem akarom megbántani. Ezzel ellentétben úgy veszem észre,hogy senkinek nem fontos,hogy én hogy érzem magam,vagy megbántanak-e. Van pl egy pasim,aki folyamatosan megbánt és ha én ezt el is mondom,hát akkor még neki áll feljebb és csak mégjobban megbánt. Húgom mellett mindig ott voltam,ha valami baja volt pasikkal,akármivel,meghallgattam,próbáltam neki segíteni,pedig volt,hogy már az agyamra ment egy témával(pl. pasi),de akkor is próbáltam építő jellegűen hozzászólni,nem pedig elküldeni a búsba,hogy mást fárasszon. Nos,ha én megyek hozzá kis vigaszért,csak annyit mond,hogy hülyevagyok és,hogy dobjam ki a pasim,ha bajom van vele. Magyarán sz@rik az egészre,csináljak amit akarok,de ő ezzel nem foglalkozik. Apámékat meg hagyjuk is,rájuk meg egyáltalán nem számítok,nekik meg csak akkor vagyok jó,ha minden utasításukra szó nélkül és azonnal ugrok,másképpen jön a morgás,a lelki terror,hogy érezzem,nem vagyok jó semmire és néhanapján azt is megkapom,hogy nekem mindig csak a pénzük kell(sajnos nincs munkám,meg különbenis tanulok,így havonta ha 2-3000 Ft-ot kérek). Pedig ha mondjuk egymással bajuk van(mármint szülőknek) mindig segítek kibékíteni őket,biztatni őket,hogy beszéljék meg,meg védeni őket,hogy á,biztos nem úgy értette,csak ideges volt. Egyszerűen nem szeretem a feszültséget,meg azt,ha a problémákat nem oldják meg,csak elfojtják,főleg mivel az utóbbi eddig sem volt hatásos.

Mindenkivel próbálok jóindulatú lenni,még akkor is,ha éppen valami miatt teljesen antiszociális vagyok és rossz a kedvem. Mégse kapok vissza semmi jóindulatot. Teljesen kihasználva érzem magam érzelmileg és nagyon magányosnak érzem magam. Mindig azon gondolkozok,hogy bárcsak megszűnnék létezni:( Persze azért nem akarok öngyilkos lenni,csak annyira boldogtalan vagyok,hogy nem tudom elképzelni,hogy valaha is boldog leszek.

Már gondoltam arra is,hogy pszichológus kéne,hogy ne legyek már ilyen mártír,mert ez már nem normális,hogy meg sem érdemlik sokszor az emberek,amit tőlem kapnak.

Mit csináljak? Mondjuk lehet,hogy nem tudtok semmi okosat mondani,de pár vigasztaló szó jólesne...