Bevállalnád a lúzerséget vagy elrejtőznél?

Empatikus, kríziskezeléshez érzékkel bíró jobb indulatú válaszolók válaszait kérném szépen. Szóval: a baráti és ismerősi köröm egy kvázi „menő” srácnak ismer. Olyannak, aki szabad gondolkodó, akinek nem a pitiáner apró anyagi gondok a meghatározók az életében, egy életvidám, pörgős, társasági emberként élek az ismerősök, haverok emlékezetében. A baj az, hogy teljesen lecsúsztam. A vállakozásom romjaiból csak annyi jön ki, hogy ippeg nem döglök éhen. Ég a pofám, hogy hívnak autós találkozóra, vagy csak, hogy valakihez ugorjak el vendégségbe, de egyszerűen ennyit nem engedhetek meg magamnak. Állandóan hárítok kifogásokat keresek, hogy ne kelljen közéjük mennem, mert nem ilyen szerencsétlen lúzernek ismernek, mint amivé lettem. Van bennem törekvés és felelősségválallás, folyamatosan dolgozom az ügyön, hogy újra felemelkedjek, de egyelőre nem sok sikerrel. A kérdés pusztán annyi, hogy ki mit tenne egy ilyen elszegényedéses lecsúszás esetén? Bújkálna, törölné magát a közösségi portálokról és amíg nem jön rendbe, nem hallatna magáról, vagy teljes arcszélességgel kijelentené, hogy gyerekek, azért nem el egy moziba, egy koncertre, egy baráti látogatásra, mert még az a párszáz-párezer forintos költség is sok.

(Ne értsétek félre, nem arról a felszínes, a „pénzemért szeretnek” fílingről van szó, de baromi módon szégyellem, hogy már évek óta meg vagyok rekedve és tehetetlennek érzem magam.)