Az tényleg olyan nagy gond, ha valaki zárkózott, csendes?

Ha cserfes lennél, az lenne a bajuk, hogy be nem áll a szád.Az embereknek semmi nem elég jó.

Rólam is azt gondolják,zárkózott, szégyenlős vagyok, pedig csak csendben figyelem őket és azon gondolkozom, milyen idióták.

Ez régebben inkább előnynek számított, de a mai erőszakos és törtető világban a nagypofájúak érvényesülnek.

Aki kritizál, kérdezz vissza, hogy miért érdekled őt annyira, mit akar hallani vagy látni tőled? Úgysem fog tud rá válaszolni, hidd el. Engem meg kifejezetten idegesítenek a mindenkibarátja vagyok kategória, aki mindenkivel jópofizik, mindenre van valami frappáns megjegyzése, és amúgy ezeket is ugyanúgy kikezdik egy idő után, mint a csendesebbeket. Aki nem beszél annyit és nem tárulkozik ki, hidd el, hogy sokkal érdekesebb, mert pont így kelted fel másokban a kíváncsiságot, többet akarnak tudni, meg akarnak fejteni.

Hogy kicsit elmozduljak az introvertált nagyon értékes vonaltól, személy szerint nem szeretem a csendes, zárkózott embereket, akiket valaki elcibál egy társaságba, de látványosan nem akarnak ott lenni. Mi az oka? Egyszerűen nem bízom azokban, akik nem beszélnek, nem vesznek részt a társalgásban, esetleg szándékosan elkülönülnek. Egy ilyen emberből harapófogóval kell kiszedni a mondatokat, de fejben nincsenek ott, állandóan idegesek, menni akarnak. Szinte semmit se mondanak nyíltan, hanem félrevonják a meghívójukat, vagy csak odasúgnak ezt-azt. De messze a legrosszabb fajta az, aki nem csak látványosan nem akar ott lenni, de egyértelműen le is nézi a társaság többi tagját. Ő csak azért jött el, mert a párja már hónapok óta be akarta mutatni a barátainak, és végre kötélnek állt.

Elhiszem, hogy sok értékes zárt ember van, de nekem csak ennyi jön le az egészből amikor találkozom velük, és nem kell beképzelt gyökérnek lenni ahhoz, hogy valaki kötetlenül beszélgessen idegenekkel, vagy nyíltan vállalja a véleményét bizonyos témákban.

Attól függ, hogy jól érzed-e így magad. Nekem nagyon hosszú út vezetett odáig, hogy legalább gáznak ne tűnjek a suliban például. Nem tudom, mennyire vagy csendes, én a nagyon végletről kezdtem. Elmesélem...

Általánosban, főleg az utolsó két évben nagyon rosszul éreztem magam. Már mindenki kezdett felnőttesebben viselkedni. Jött két igazi "ribanc" az osztályba, azok az igazi amcsi filmekből ismert "menők". A többiek addig meg is voltak velem, tudták, hogy nem szólok nagyon hozzájuk, de nem is akarok rosszat nekik. Ez a két csaj meg elkezdett baszogatni, hihetetlen sz*r volt... Hatalmas düh volt bennem. De még akkor sem szólaltam meg. Aztán átmentem ugye középiskolába, ott már egy kicsit jobb volt, megtaláltam pár embert, akik elfogadtak, és kicsit nyitottabb tudtam lenni hozzájuk. Sajnos onnan egy év után el kellett mennem, és egy hónapig kollégiumban laktam. Nagyon utáltam. Most is utálom. Lehet hogy nagyon rövid volt az az időszak amíg oda jártam, de annyi tapasztalatot szedtem össze, annyi mindent tanultam, hogy hálás vagyok érte. A következő sulimban már sokkal közvetlenebbül tudtam beszélni az emberekkel, persze még mindig sok idő kellett, hogy megszokjam őket. Nehezen ismerkedek. De amikor már kiismerek egy embert, akár úgy is, hogy csak hallgatom amit beszél, úgymond magamban elképzelem a "stílusát", onnantól már könnyű vele beszélgetnem. De attól függetlenül, hogy már senki sem mondott csendesnek, nem igényeltem a társaságukat. Csak azért beszéltem velük, hogy ne unatkozzak, meg mert ettől függetlenül szeretek segíteni az embereknek, akár csak szavakkal is.

A dühből pedig az lett, hogy ha valaki beszólt ebben a suliban, akkor már nyíltan vissza tudtam szólni nekik, meg tudtam védeni magam. Akár tanárról, akár diákról volt szó. Visszagondolva elég félelmetesnek gondolhattak, mert a visszaszólásaimban, vitáimban mindig arra a két kis ribancra gondoltam, és arra, hogy még egyszer nem hagyom, hogy bennem maradjon a düh.

És akkor a most... Már 1 hónapja itthon vagyok, nem járok sehova, barátom sincs már, tesóm sem hív már el sehova. Évek óta először egyedül vagyok, de csak a való életben, mert interneten beszélek a legjobb barátommal minden nap, és nekem ennyi elég. Jól érzem magam és nem hiányzik a társaság. Egyedül az utazás hiányzik, de az is csak az utazásért, mert szeretek új helyekre menni és utazás közben szép helyeket látni, valamilyen különös oknál fogva buszozni is imádok. De ennyi ami hiányzik kicsit. És én nem érzem magam emiatt gáznak. Ha jól érzem magam, miért változtatnék ezen? Attól, hogy nem jársz el sehova, vagy nincs kedved mások hülyeségeihez, még nem leszel kevesebb.