Nem becsülik a kemény munkát vagy én rontottam volna el?

Úgy neveltek, de magam is azt tartottam fontosnak, hogy tanuljak. 8.-ig jeles voltam, utána jó; az érettségim kitűnő lett.

Nem megy magától a fejembe az információ, nagyon-nagyon sokat tanultam, a szórakozás a tanulás után jött.

A házikat magamtól írtam, maximum összecsaptam, de igyekeztem mindig megírni. Napról napra tanultam, igyekeztem, hogy ne legyen olyan doga, amire nem tanultam.

Különtanárokat is vállaltam, angolból plusz felkészítésként, illetve néha matekból, hogy ötös legyek.

Úgy gondoltam, hogy a tanulás a feladatom, és egyetlen dolgom van, hogy ezt minél jobban végezzem. Egyébként is, szerintem a gimiben még minden tantárgy fontos, alapműveltség miatt vagy logikafejlesztő.

Sok szabadidőm nem volt, de mivel nem szeretek sűrűn eljárni itthonról, nem tartottam nagy gondnak. Azért barátaim voltak - vannak és hobbijaim is.

Egyre több embertől hallom azonban, hogy fontos a szabadidő, a bulik, a sport, ne tanulj sokat, nem fontosak a jó jegyek, csak max. két tárgyból ha jobb egyetemre mennél, stb.

Hallom művelt, rendes, többé-kevésbé konzervatív felnőttektől is, hogy lusták voltak, keveset tanultak.

Úgy érzem, semmi nem maradt ki az életemből, illetve ami igen, azt máig se bánom, ma se kívánom.

De az összes vélemény ellentétes, így már kezdek meginogni.

Az is mérhetetlenül rosszul esik, hogy rossz szakot választottam az egyetemen, ahol ráadásul majdnem a minimumra visszaesett a ponthatár (2. helyen volt ez a szak).

Tényleg elb*s**z*tam, változtassak a jövőben és neveljem máshogy majd a gyerekeimet? Vagy ez egészséges, csak szokatlan és kívülről unalmasnak tűnő értékrend, és nem gond?