Csak az én ismerőseim akarnak mindig jobbak lenni nálam, meg kárörvendőek?

Nemrég vettem észre, hogy még az is örvend ha hülyeséget csinálok, aki nekem köszönheti, hogy nem kell előlről kezdje az egyetemet (a harmadik év után).

Haveri társaságról ne is beszéljünk. Még az uncsim is, akivel "egész jóban" vagyunk kicsi korunk óta. Mindenki annyira kedvesnek tűnik, viszont néhány gúnyos kijelentéssel mindig megmutatják a foguk fehérjét.

Nameg ha valamiben jobbak, mint én, akkor vége a világnak. Az egyiknek már kellett szóljak is, hogy "minek kell ez a nagyképű szöveg", amire legalább megszégyelte magát.

Pl: Anno amikor jelentkeztem egyetemre, szerettem a fizikát, meg a matekot, de nem volt/nincs kézügyességem. "Egye fene, lesz ami lesz, hisz egyszer élünk" alapon mérnöki karra jelentkeztem, gondolván hogy majd felzárkózok. Az egyik alkalommal a haveri társaságban kellett rajzolni valamit (nem sikerült valami fényesen), és máris elhangzottak a gúnyos, kárörvendő "mérnök úr" elnevezések. Pedig én sem tartom valami nagyra az ők szakukat (geológia), de ha azt szeretik, akkor én elfogadom. Örvendek, meg segítek, hogy tudjanak haladni.

Szóval úgy veszem észre, hogy ha néhány dologban ne lennék jó, a földbe döngölnének, és ha nem kéne soha segítsek nekik, akkor porig aláznának. Legszívesebben szóba sem állnék velük, de a magány rosszabb.