Miért mondják azt, hogy az öngyilkosság gyávaság?

Mindig lehet valami célt találni az életben, értelmetlen élet nincs, csak értelmetlenül elrontott élet van.

De, ha valaki azt gondolja attól, hogy eldobja magától az életet bátor lesz, hát részemről a fáklyás menet... Az ő dolga.

"Mióta ciki, ha valaki ezt elítéli?"

Mióta ment ki a divatból, hogy nem lecikizzük, hanem segítünk azon, aki bajban van?

Aki ezt mondja csak szájhősködik és osztja az észt. A másik az aki mondja nem teszi meg, holott pszichológiából oktatják, hogy az öngyilkosok bizony szólnak a tettükről, emlegetik, direkt felhívják rá a környezet figyelmét, elmennek háziorvoshoz valami mondvacsinált üggyel. Úgyhogy tessék figyelni és nem a hülyeséget szajkózni!

Világ életemben önálló, erős nő voltam, pedig szenvedés volt a gyerekkorrom, aztán egyszer az életem 3 különböző területén is olyasmi történt, ami már sok volt. Megölni magad nem könnyű, sőt, nagyon nehéz. Nem gyávaság, hanem egy érzés, hogy te meg akarsz halni. Pedig nem akarsz igazából. Sokszor kucorogtam a kádban és magam sem értettem, hogy hogyan gondolhatok a halálra, hiszen világ életemben féltem a haláltól, de ott és akkor annyira jó érzés volt rágondolni. Tudod, hogy nem akarod, tudod, hogy nem jó, de mégis kisétálsz a konyhába a késért, mégis átnézed a gyógyszeresdobozt. Aki nem volt ilyenben fel sem foghatja. Éjjelente sosem álmodtam, hanem felébredtem és nem kaptam levegőt a kétségbeeséstől. Mintha a rémálomba ébrednék bele. Nem bírtam aludni, csak ültem az ágyon és rettegtem, de hogy mitől, azt magam sem tudtam, hiszen láttam a kiutat mindenből, mégis fizikailag fuldokoltam. Mégis meg akartam halni.

Végül egyedül kimásztam belőle. Élek, jól vagyok és ha most visszagondolok azokra az időkre el sem hiszem, hogy így gondoltam. Most már nem is értem hogy jutottam oda, mintha nem is én lettem volna.

Úgyhogy mindenki gondolkodjon el, mielőtt másokat gyávának bélyegez anélkül, hogy belátása lenne a fejükbe.