Öngyilkosság. Gyávaság vagy végső megoldás a problémákra?

gyávaságnak nem minősítem, mert én nem tudom hogy az adott ilető akkor milyen lelkiállapotban van. voltam már rossz helyzetben, nagyon rosszban és nem akartam öngyilkos lenni, de ha belegondoltam, ha ennél is rosszabb lenne talán akarnék. sokan olyna könnyelműen kimodják, hogy az öngyilkos buta, gyenge, jellemtelen, gyáva, közben lövésük sincs semmiről, csak ítélkezni tudnak.

nem egyforma a tűrőképességünk, nem egyforma az erőnk. öngyilkossági kísérletet túlélt(főleg hídról leugrók) azt mondták h az ugrás pillanatában minden gondjukra megoldást találtak(persze ez talán csak városi legenda). de ott és abban a helyzetben nem ítélhető meg és főleg nem nevezhető gyávaságnak.

Azok,akik sohasem kíséreltek meg öngyilkosságot,soha nem fogják tudni megérteni azokat,akik már igen...

Jómagam azt a nézetet vallottam világ életemben,hogy az öngyilkosság az emberi gyávaság egyik legdurvább megnyilvánulása,és szánalmasnak tartottam azokat,akik megkísérelik,miközben a világon millióan vannak akik sokkal nyomorúságosabb körülmények között élnek,mint ők,éheznek,szomjaznak,betegségek tizedelik őket,és olyanok is,akik fiatalon veszítik el gyermeküket vagy hozzátartozójukat súlyos betegség miatt,olyanok halnak meg így,akik még szerettek volna élni,stb.stb...

Aztán hosszú évek(több mint egy évtized) komoly negatív történései (családi,munka,stb.) után,amikor már úgy éreztem,hogy egy mély állóvízben megfeneklett az életem,és hiába kapálódzok,nincs kiút semerre,csak a mindennapos lelki (és a lelki gondok okozta fizikai tünetekkel is járó) gyötrelmek, eljutottam az öngyilkosság gondolatáig...A gondolatból észrevétlenül tervezgetés lett,amit eleinte sikeresen hessegettem el.Mígnem azonban egy sokkhatás (az évek óta depresszióval kezelt édesanyámra hazaérve besötétített szobában egy búcsúlevél és üres gyógyszeres doboz mellett fekve találtam rá,és kábán azzal fenyegetőzött,hogy beveszi a többi gyógyszert is...) elég volt ahhoz,hogy "kikapcsoljon az agyam",és egy rémült,szinte önkívületi pillanatban levegőért kapkodva beszedjem a maradék gyógyszereket... (Mint kiderült,ő csak 4-et vett be,én majdnem 2 dobozzal...Ő hívta végül hozzám a mentőket...)

Akkor,ott,abban a pillanatban nincs beszámítható állapotban az ember,és ezt nem értheti meg az,aki nem élte át...A pszichológus a felépülésem után többször is megkérdezte,mit éreztem amikor bevettem azt a rengeteg gyógyszert,de nem tudtam válaszolni a kérdésére...Akkor és ott mindent, és semmit sem éreztem egyszerre,csak reszkettem,dühös voltam,elkeseredett,véget akartam vetni mindennek,miközben iszonyúan féltem,de képtelen voltam belegondolni a következményekbe...

Azóta megváltozott a véleményem.Ha valaki nem csak "divatból" vagdossa magát,hanem komoly öngyilkossági kísérletet követ el,az az ember minden,csak nem gyáva...Kétségbeesett,reményvesztett,de nekem elhihetitek,iszonyatos bátorság kell ahhoz,hogy valaki magában kárt tegyen,és felvállalja a következményeket,ha nem sikerül elérnie a célját...Az öngyilkosjelöltek segítségre szoruló lelkileg sérült emberek,akiknek segítő kézre lenne szüksége,de ezt a környezetük nagyon gyakran a segélykiáltások ellenére sem veszi észre...Az ember sok dolgot kibír,sokáig erős marad,de mégis csak ember,egy érző lény,akinél elszakadhat a fonál...Azóta nem szánalmas emberként tekintek az "öngyilkos jelöltekre",hanem inkább segítő kezet próbálok nyújtani nekik,hogy érezzék,van aki tényleg megérti őket,megérti mi vezérli őket az öngyilkosság felé,és próbál mindent megtenni,még mielőtt túl késő lenne...

25/L

Sziasztok!

A legutóbbi válasz eléggé megrázott. Én is sokat gondolkozom rajta, de félek kivitelezni, mert félek a fájdalomtól, olyan módszert meg nem ismerek, ami fájdalommentes.

Mindenesetre szerintem elég nagy bátorság kell hozzá és ezt az ember általában nem egyik pillanatról a másikra dönti el illetve tervezi meg.

Nálad viszont úgy érzem, az, hogy beszedted a tablettákat segítség volt a másik fél számára vagyis megmentetted őt, mert megijedt és rájött, hogy mit követ el. Nem akart téged elveszteni, Te pedig nem azon rágódtál, hogy mi lesz, ha mégis meghalsz, mert már előtte gondoltál rá!tervezted, hanem úgy érzem az járhatott a fejedben, hogy cselekedned kell, meg kell mentsd akár az életed árán is. És igen, ehhez nagyon nagy bátorság kellett részedről, mert képes lettél volna meghalni valakiért. Nem hiszem, hogy sokan képesek lennének erre! Viszont örülök, hogy túlélted, mert egy értékes ember vagy és remélem most már megtaláltad a helyed az életben. Sok boldogságot kívánok Neked és remélem én is ki tudom verni ezt a gondolatot egyszer a fejemből.

Sajnos én már abba is belegondoltam, hogy kire mit hagynék. Már végrendeletet akartam írni, de még nem vettem rá magam, mert toligálom magam előtt ezt a gondolatot, hátha változik a véleményem. Csak nem érzem magam egy olyan értékes embernek, aki pótolhatatlan lenne. Egyszer azt mondták nekem, hogy csak baleset voltam és hogy a szüleim nem is akartak. Ezáltal elgondolkoztam, hogy mennyivel egyszerűbb lehetett volna nekik, ha nem vagyok. Mennyi pénzt félretehettek volna, amit arra költöttek, hogy felneveljenek. Testvéreimnek is jobb dolguk lehetett volna. Lehet, hogy most már fájna nekik, ha tényleg öngyilkos lennék, de szerintem idővel túl tennék magukat ezen és még több idő elteltével már el is felejtenének. Sajnos az emberi természet ilyen. Az idő tényleg elfeledteti a dolgokat és gyógyítja a sebeket.

A temetésre is lenne pénz, mert azt mindent hátrahagynék, nem akarnék többet terhére lenni senkinek. Csak félek és ezért mondom, hogy igenis, bátorság kell hozzá. Tisztában vagyok az öngyilkosság fogalmával, avval, hogy mi váltja ezt ki és hogy nem szabad engedni ennek a gondolatnak, hanem segítséget kellene kérni, csak nehezen tudok erről beszélni, mert aki meghallgatna, tudom, hogy le akarna beszélni róla és próbálná, amit negatívnak találok magamban pozitívvá alakítani. Abba is belegondoltam, hogy hogy éreznék, ha egy ismerősöm fontolgatná ezt, és én is megpróbálnám lebeszélni róla, de véleményem szerint ezt mindenki saját maga kell eldöntse és rájönnie, hogy nem megoldás. Én tudom, de mégis foglalkoztat a gondolat és mégis sokszor úgy érzem, meg kellene tennem. Elképzeltem azt is, hogy kihez milyen levelet fogalmaznék stb. Elég intenzíven belegondoltam és egyik alkalommal, mikor utána olvastam, a barátom meglátta és persze elkezdte mondani, hogy ne meg stb. Egyik nővéremnek is szólt, aki abban a pillanatban megváltozott, ezer szívet küldött chaten, meg mondta, mennyire szeret és utána elkezdett faggatni. Persze nem tudtam mit mondani, de nem is akartam, mert nem értené meg, mi fut le bennem. Meghallgatná, de mondaná, hogy miért ne és ez még jobban frusztrálna, mert sokkal többet néznek ki belőlem az emberek, mint én magam.

Szóval bátorság kell hozzá, de nem szabad elkapkodni, hanem meg kell próbálni, bármennyire is nehéznek és reménytelennek tűnik, folytatni az életet. Akár segítséggel, akár egyedül. Ne ez legyen az első mentőöv, mert ez már nem lehet visszacsinálni.