Válás gyerek fejjel?

Sziasztok,

Hosszú ideje vívódok már, rengeteg megválaszolatlan kérdés és kétely alakult ki bennem, és talán ami a legjobban idegesít, hogy nem tudom a kiutat, vagy azt, hogy kivel kezeltethetném a problémát. De mindenek előtt érdemes lenne felvezetnem az alapszituációt.

Jó gyermekkorom volt, egészen 12-13 éves koromig. Jó módú családból származom, így mondhatom, hogy sajnálatos módon eléggé el voltam kényeztetve. Szüleim kapcsolata már akkor megromlott, mikor én (illetve a bátyám) nem is tudtunk róla, hosszú évek teltek el úgy, hogy titkolóztak, fogalmam se volt arról, hogy a szüleim ilyen színészi tehetségekkel lettek megáldva. Néhány gerinctelen módszerrel kellett rádöbbennem, hogy apám hosszú évek óta csalja anyámat. Apámnak saját cége volt, ami nyereségesnek bizonyult, de mint kiderült, sorra megszámlálhatatlan mennyiségű jelzálogot vett fel, amit a házra terhelt. Adót csalt és egyéb fekete finomságokat tett.

Azóta eltelt négy év, és ezalatt olyanoknak voltam szemtanúja, amit nem gondoltam volna, hiszen a veszekedések keményen eldurvultak, megannyiszor láttam, ahogy apám erőszakot alkalmaz, olyan is előfordult, hogy nekünk kellett szétszednünk őket. Apám tagadja, hogy lenne pénze, de kivett egy albérletet és oda költözött. Természetesen ezt is tagadja, állítása szerint anyjánál lakik. A jelzálog időközben visszacsapott, mialatt apám szinte nem fizet semmit, plusz rengeteg sunyi módszerrel el akarta érni, hogy anyámra varja az adósságokat, törvénysértő ügyleteit. Életmódunk hatalmas fordulatot vett. A ház felszámolás alá került, így nem lehet eladni, az árverezés rohamosan közeledik.

Mindig is egy kissé visszahúzódóbb, de életörömtől ittas, vidám kislány voltam. Miután ez az egész elkezdődött, fokozatosan fordultam ki önmagamból, hiszen az otthoni biztonság egyik pillanatról a másikra megszűnt, szüleink pedig boldogan ráncigáltak egyik oldalról a másikra, felhasználva minket eszköznek a másik ellen. Eleinte gondolkodás nélkül bíztam anyámba, de szép lassan ráébredtem, hogy ő is nyakig saras. Teljesen elvesztettem a bizalmam feléjük, és emiatt a külvilág felé is bizonytalanul állok. Lelkileg az egész hihetetlen mértékbe megformált. Talán nem túlzok, ha azt mondom, szinte felnőttem... de a személyiségem is teljesen átalakult. Csendes és komoly lettem, ezerszer nehezebben nyitok a többiek felé. Általában nem is érzem szűkségét, hiszen a magány nagy barátommá vált, "jól" érzem magam így is, de előfordul, hogy rám tör az egyedüllét. De akkor nagyon.

Hitetlenül állok mindenhez és mindenkihez, instabilnak érzem a lábam alatt a talajt, a jövőmet pedig annál inkább. Még hosszú sorokon át ecsetelhetném a változások pontjait, de úgy gondolom, ennyi nagyjából elég volt ahhoz, hogy képesek legyetek a helyzettel azonosulni.

Az itthoni szituáció úgy tűnik, javulni látszik, mert egy héttel ezelőtt pénteken kimondták a válást. Hátra van a vagyon megosztás és a tulajdon jogi per. Furcsa mód annak ellenére, hogy a válóperes papír tulajdonképpen nem jelentett semmi komolyabb előrelépést (maximum egy biztos pontot, az elmúlt 4 év teljesen sikertelen próbálkozásaihoz képest), mégis megkönnyebbültem. Teljesen felszabadultam lelkileg, a látásom és az eszem is letisztult. Fantasztikusak voltak azok a napok, hiszen végre megtörtént négy év után, hogy nem éreztem az állandó, gyilkoló nyomást a mellkasomon.

De apám megint valamit sumákol, gyülekeznek a viharfelhők, és a negatív töltetű gondolatok, az érzések, a mellkasi nyomás és a borús kedélyállapot visszatért, mégis labilis. Van mikor sikerül lábra állnom és folytatnom, de rá egy percre újra összeesek, és ez az állandó harc önmagammal szemben rendkívül lefáraszt.

Nagyon ritkán beszélek a fájdalmaimról, hiszen amint neki kezdenék, teljesen elmegy az egésztől a kedvem, és tudom, hogy csak felidegesíteném magam. Ha nem kell róla beszélnem, úgy annyira nem fáj, így tudatosan futok a probléma elől, ami tudom, hogy nem éppen okos döntés. Az is közre játszik, hogy gyűlölöm, ha az emberek szánnak vagy sajnálnak. Felemelt fejjel akart tűrni az egészet, de kezdek ráébredni, hogy ehhez kevés vagyok, de mégis belém rögződött a szokás, hogy befogom a számat.

Pszichológushoz is jártam, de szerintem a nő valahol vette a diplomáját, hiszen, hogy nem értett a munkájához, az fix. Tudom, hogy nem mindegyik ilyen, de mégis ez visszakozást gerjesztett bennem, akármikor eldöntöm, hogy megint elmegyek (egy másikhoz, természetesen).

Ezáltal tisztába vagyok vele, hogy mindegy mikor zajlik le az egész, valamilyen maradandó "lelki probléma" biztosan lesz, hiszen senki felől nem kaptam biztos támaszt, kivétel a bátyám.

Tulajdonképpen a kérdés kissé megfogalmazatlan bennem. Mit tegyek, hogy kicsit helyre rázzam lelki állapotomat, a környezetem instabilitásától eltekintve? Mit tegyek, hogy vissza nyerjem a bizalmam a világ felé? Kihez forduljak?

De elsősorban mások egyéni tapasztalataira lennék kíváncsi, hiszen az mindig megnyugtat, mikor ráébredek, hogy egyáltalán nem vagyok egyedül ilyen problémával.

Furcsa volt, hogy szinte teljesen anonimként leírok egy ilyen belső dolgot, teljes anonimoknak. :] De reménykedek, hogy komoly, értelmes, megértő és talán hasonló tapasztalatokkal rendelkező emberek is ide tévednek.

Köszönök mindent előre.

L