Hogyan tudnám boldogabbá, élhetőbbé tenni az életem?

Nem is tudom hol kezdjem. Utálom ezt a szót de nem tudom mással jellemezni, hogy mit érzek. Depressziót. Mindig látom magam körül az embereket, akik olyan máshogy látnak mindent. Belecsapok inkább, hagyom a körítést. Egy hónapja kezdődött nálam, hogy egyre jobban idegesítettek a körülöttem lévő tökéletlen és hibás dolgok. Egyre jobban elkeserített a félresiklott(fiatal) életem. Úgy érzem, hogy eddig csak pazaroltam az éveimet. Lehet, hogy túldramatizálom, de akkor is így érzem. Semmiben nem lelem örömömet, folyamatosan elégedetlenkedek(talán okkal). Most, hogy itt vannak/voltak az ünnepek minden felerősödött egyre érzékenyebb és kritikusabb lettem önmagammal és másokkal szemben, ami nagyon nem jó. Előtte csak ütöttem egyet a falba, vagy ami éppen a közelbe volt, feszültséglevezetés gyanánt...de hát ezt se csinálhatom mindig, még saját magamat is szánalmasnak gondolom. De ezzel szemben érzem, hogy sok mindenhez lenne tehetségem csak soha nem teszek semmit azért amit akarok..tudjátok várom a sültgalambot. Annyi mindent szerettem volna csinálni eddig, de többségéből nem lett semmi. Ami elég régóta tart és szeretném csinálni az a hip-hop dance. De mikor anya felhívta a helyi oktatást kiderült csak 14 év alatti csoportok vannak. De lassan kezdek erről is lemondani már csak azzal tudom lefoglalni magam ha a kedvenc sorozatomat nézem az Odaátot(Supernatural). De mivel már beértem a jelenlegi forgatás idejét azzal sem tudom már lefoglalni magam. Folyamatosan interjúkat nézek, bakikat, amik lenyűgöznek mert fantasztikus színészek alakítják a szerepeket. Na de nem megyek bele mélyebben mert senkit nem érdekel :D Aztán ott van az iskola. Szinte utálom az összes osztársamat...ők a boldog tudatlanok, de nem irigylem őket emiatt. A múlthéten elvitt anya orvoshoz a szívem miatt, mert néha nagyon erősen hasogat és nem tudom hova rakni a fájdalmat amitől kisebb pánikroham jön rám és bőgésbe torkollik... Szerintem ez a szurkálás a folyamatos idegesség miatt van, bár nem most kezdődött hanem pár éve. Nagyon megválogatom a barátaimat, amik nincsenek is mert utálom ha valaki rózsaszínfelhőkön lebeg. Annyira szeretnék változtatni mindenen, a hozzáállásomon, a pesszimizmusomon, szeretnék valami hobbit, egy legjobb barátot akire tudok számítani és ez kölcsönös. De már annyira késő ehez, mindjárt felnövök, dolgozni fogok, talán lesz egy saját lakásom, magam fizetem a csekkjeimet. Én még nem akarok felnőni, nevetni akarok, jól érezni magamat egy saját társaságban, ahol hasonló érdeklődésű emberekkel vagyok, néha találkozni velük esetleg egy közös hobbi által. Valamit nagyon rosszul csinálok hogy ezek közül semmi nincs meg. Nagyon szeretnék Kanadában élni, talán csak azért mert ott van minden ami érdekel és szeretem az angol nyelvet. Undorodom ettől a magyar társadalomtól, had ne soroljam a jellemzőket. Nagy vonalakban ennyi. Így olvasva nem is hangzik olyan rosszul, de borzalmasan érzem magam, utálok ebben a lyuk lakásban élni, ahova anya néha hazajön mert pont összeveszett a hapsijával, lehordja(jogosan) és mintha mi sem történt volna, visszamegy hogy újra meg tudja bántani a "párja".

Lehet nem is várok megoldásra vezető válaszokat csak jó volt legalább leírni ha már kimondani nem tudom senkinek.

De azért örülnék némi tanácsnak, mit kéne máshogy csinálnom és hogyan. Köszönöm annak aki elolvasta, és előre válaszolóknak is :)

15/L