Megbolondultam?

Semmi baj. Most jön a kamaszkor, ez az időszak a keresésről szól. Az utad, magad, a helyed.

Ne aggódj! :)

Részvétem a nagyid miatt.

Nem..dehogy őrültél meg Kicsi Lány! Nem tudom miért, de olyan érzésem van, hogy az vagy, aki a nagymamája halála előtt - majd az után - írt ki egy-egy torokszorító kérdést. Azokével erősen rokon a stílusod és a 13 éves korodra meglepő érettséged. Hogyha te volnál az a kislány, akkor is válaszoltam már neked, jóakarú emberekkel együtt.

Szóval: szó sincs arról, hogy megőrültél volna. A "gyászmunkádat" végzed. Amit leírsz, nagyon is arra vall, hogy bár korodhoz képest (nagymamád halála előtt is) érett és komoly voltál, most - egycsapásra (milyen furcsa szó..mert tényleg csapás volt ez!) szinte felnőtté lettél. Nagyon tudod és érzed, mekkora érték volt a nagymamád - és ezt a legjobb, legszebb módon fejezed ki: az idős embereknek tiszteletet kérve, őket védve. Az is természetes, hogy most a barátaidtól is elkülönülsz egy kicsit: ösztönösen érzed, hogy ők gondtalanok, vidámak - és akármennyire is fontosak, most nem tudsz ugyanolyan könnyű szívvel velük lenni. Van olyan szakasza a gyásznak, amelyben jobb, ha magunkban vagyunk..és lesz majd olyan is, amelyet meg akarsz majd osztani valakivel. El kell jutnunk odáig, hogy egyáltalán beszélni tudjunk egy veszteségről. Az már lépés a gyógyulás felé. Te most még nem jutottál oda, de amikor majd eljön az idő, ülj le az édesanyád mellé és neki mondj el mindent, ami csak felgyülemlett benned. Aztán majd eljön az a szakasz is, amikor már a barátaidat hiányolod - és egy még későbbi,

amikor melegséggel, hálával, szeretettel gondolsz arra, milyen sokat adott a nagymamád - és azt te tovább viheted és tovább adhatod. Nincs az a pénz, ami felérne egy ilyen örökséggel. (Van bizony..nekem is.)

Nyugi, én is így éreztem évekkel ezelőtt.. kinövöd. :)

Ja és részvétem.