Emberfélelem és -gyűlölet, leküzdhető?

Nagy változások fordultak elő kis életemben és úgy vélem, ideje lenne levetkőzni az egyetlen dolgot, ami még a múlthoz köt, méghozzá a viselkedésemet, ami soha sem változott és kicsit sem csiszolódott az évek alatt.

Nem tudom, ez miért lehet, de valahogy úgy érzem, hogy félek az emberektől. Halálosan. Félek, hogy mondanak valamit, amire nem tudok reagálni. Hogy megalázom magamat előttük. Rosszul fogom a szavakat kimondani. Eddig azt hittem, hogy nagyrészt a természetemnek tudható be, hogy kevés emberrel vagyok ismeretségben, de érzem, hogy ez a hozzáállásom miatt van, ami lássuk be, eléggé gyér.

Ebből az állandó félelemből eredetezhető az emberutálatom is. Utálok mindenkit és az életemben az új embereket is dühvel és félelemmel fogadom, mert úgy érzem, hogy csak azlrt jelentek meg, hogy engem megalázzanak. A viccelődésen és műbunkóskodáson (amit élveznek) kívül pedig nem találom meg velük a hangot és állandóan félek, hogy egyszer ez is elfogy és akkor majd rájönnek, hogy üres vagyok és velem nincs miről beszélni. De nem akarok komolykodni és a szívemet és gondolataimat megnyitni senkinek sem, mert nem szeretnék se pofára esni, illetve ez nem is az én stílusom. A hülyülésen kívül tényleg nincs semmi eszközöm, amivel megfoghatnék valakit.

Sok fecnit felhasználtak már az erről szóló gondolataim, de a kulcsszót nem találom. Miért kéne úgy éreznem, hogy bárkivel is egyenrangú vagyok és nem kell félnem tőle, ha egyszer kövér vagyok, lófejem van és rossz a természetem? Érzem, hogy legbelül az vet elém gátat, hogy nem érzem magamat senkivel sem egyenrangúnak, ez nyomorít meg. De néha meg lenézek embereket, mert buták és okosabbnak tartom magamat, és akkor végül is nem is nézem le magamat. Nem is értem ezt az egészet...