Többet ér-e a halál?

10.45 vagyok

12:00

nagyon jó videó csak semmi köze az itteni emberhez. sokan nem értik hogy hogyan lehet valaki ilyen boldog kéz és lábak nélkül. elárulom: valaki támogatja

de egy olyan embert aki "egészséges" ki fog megsajnálni? ki fogja anyagilag, de főképp LELKILEG támogatni?

nem az a lényeg hogy milyen nehézségek adódnak az életben hanem hogy van e valaki akivel meg tudod osztani, akire számíthatsz hogy foglalkozik veled, stb.

ma már egy párkapcsolatban sem lehet ilyenre számítani, nemhogy barátság...

ezért lesz boldogabb valaki kéz és láb nélkül mint egy másik "egészséges ember" támogatók nélkül.

12:13

én sem értem miért tesznek fel egyesek olyan kérdéseket amit nem is figyelnek, vagy legalább nem válaszolnak...

Sokkal fiatalabb vagyok tőled (22 éves), nekem is volt rengeteg fájdalmas pillanat az életemben. Nem tanultam, mikor lehetett volna, elvesztettem egy nagyon kedves rokonom, aki nem önszántából halt meg, egész életében szenvedett és "csupán" 20 évvel volt fiatalabb tőled, DE!!! élni szeretett volna. Nagyon is át tudom érezni azt, ha depressziós vagy, tudom milyen, mikor csupa negatív gondolatokkal vagy tele, de. Nem tudom elképzelni azt, hogy a családod (vagy ha netalán széthullott, akkor legalább 1-2 családtagod, akit nagyon szeretsz) ne adja a támogatását az életedhez. Minden egyes alkalommal, mikor mélypontra jut az ember, ott vannak a családtagok! Soha ne felejtsd el. Nekem teljesen megváltozott az életem, rengeteg célom van, annak ellenére, hogy még mindig érnek kegyetlen csalódások és pofonok.

Egyetlen konklúziót tudok levonni abból, amit írtál (és ne haragudj, mert lehet, hogy kegyetlen lesz): neked olyan pofon kellene az élettől, ami felébreszt. Amire azt mondod, hogy "csessze meg! már csak azért is!"

Azt mondta nem tervezi az öngyilkosságot.

Van olyan, hogy valakit tényleg semmi nem érdekel, az betegség, gyógyszerrel kezelhető. Az ismeretségi körömben is volt depressziós és mióta járt pszichiáternél, azóta mintha kicserélték volna (jó értelemben)

Az pedig, ha valaki nem látja esélyét annak, hogy elérje azt, ami boldoggá teszi, netán úgy érzi meg sem érdemli, annak pedig azt javaslom, hogy kezdjen el kis lépésekkel elindulni a célja felé. Hidd el, 2-3 év alatt elképzelhetetlenül sokat változhat az életeted.

10.45 vagyok

08:16

lehet hogy nem tudod elképzelni de sajnos ez a rideg valóság, hogy a család is csak illúzió. lehet a genetikai kapocs létező, de a lelki összetartás nincs meg. egyébként hogyan kerülnének emberek diplomával a híd alá? senki nem foglalkozik velük. mindenki a maga gondjával van elfoglalva. és vannak emberek akik annyi pofont kaptak az élettől, hogy már egyik sem használ.

szerintem a pofonnál motiválóbb a simogatás. de ki tudja, minden ember más.

11:12

lehet ilyen de aki magányra panaszkodik nagy valószínűséggel nem depressziós. a depresszió a probléma hiányában is jelen van.

azzal egyetértek hogy kis célokat kell kitűzni a sikerélményhez, de ha valaki nem tudja elkezdeni, egy barát jól jön aki kimozdítja a sötét magányos szobájából.

Én teljesen megértem, ahogyan érzel.Én 14 éves korom óta érzem így magam.Most vagyok 27 éves.Nekem még vannak céljaim, meg munkám meg párkapcsolatom is, és mégis egyedül érzem magam, nem tudom miért...

Sajnos ehhez a lelki állapothoz (az enyémhez) nagyban hozzájárul a rossz gyerekkor.(bár nálad nem tudom mi a helyzet...)Ha gyerekkori traumáid miatt vagy ilyen menj el pszichológushoz.

Amúgy szimplán az is okozhat egy embernél ilyen kedélyállapotot, ha nincs munkája, mert haszontalannak érezheti magát, meg nincs pénze.(bár nálad nem tudom mi a helyzet.)Ha így lenne keress munkát, (de szerintem jobban jársz, ha külföldre mész..környezet változás, több pénz, érdekes emberek.Az biztos kihúzna a depiből.)De te tudod neked kell eldöntened.Jó tanács:ne igyál, és ne drogozz ilyenkor, mert nagyon lecsúszhatsz, és nem biztos, hogy le tudsz állni vele!!!!!