Elértem a szakadék legalját?
Elegem van az életemből, szinte sose voltam még igazán boldog, és egyre lejjebb és lejjebb csúszok. Nincs sikerélményem semmiben, nincs célom se már, csak várom a véget, mert még ahhoz is gyáva vagyok hogy magam vessek véget az életemnek.
Nincsenek barátaim, nincs hobbim amiben kiteljesedhetek. Sose volt még barátnőm és szinte folyamatos visszautasítást kapok, felregisztráltam egy társkereső oldalra de lassan egy éve már mindenki szarik rám ott is. Pedig próbálom magam pozitívnak mutatni. Ma pl véletlen bejelöltem egy csajt aki azt mondta hogy a külső nem lényeg, később észrevettem hogy már van egy gyereke is, de még ő is elutasított.
Itthon is folyton csak lecseszést kapok, anyám folyton érezteti velem hogy mekkora egy nulla vagyok egy jó szava nincs rám. Pedig nem dohányzom nem drogozom csak éppen egy hatalmas lúzer vagyok.
Munkát se találok már 1 éve, tudom hogy az én hibám mert mikor tanulhattam volna nem tettem, nem értek semmihez, és egy érettségin kívül nincs semmim.
Ráadásul anyukám se dolgozik már egy fél éve, és a pasija tart el mondhatni minket, én már ezt egyre megalázóbbnak érzem, de nem tudok kitörni, nem találok munkát vagy lehetőséget. Munkaügyi központon keresztül jelentkeztem ilyen képzésre de arra se vettek fel pedig ez már a második alkalom.
Szinte már csak itthon vagyok, és érzem ahogy az élet elmegy mellettem, egyre jobban szeretet hiányom van, és nem csak az. Nagyon hiányzik egy nő mellőlem, úgy érzem ha valaki elfogadna, akkor abból nagyon sok erőt meríthetnék, de ehelyett csak egyre jobban elgyengülök, már csak a remény éltet hogy még előttem az élet. De jelenleg azt se látom hogy 1 év múlva hol leszek azon kívül hogy valószínűleg nem jobb helyen.
Az egész életem kudarcait annak tartom hogy nem volt sose apám, egy nevelő apám volt aki folyton terrorizált és félelemben tartott, amíg el nem érte hogy a szobámba zárkóztam, most hogy elkerültünk tőle azt hittem hogy csak jobb lesz, de egyszerűen nem tudok alkalmazkodni a világhoz. Úgy érzem egyedül nem fog menni de nincs senki mellettem se család se barátok senki, szeretném azt hinni hogy én reagálom túl de ez nem igaz.....
Tudom, hogy ez nem a legjobb válasz lesz. Igazából, azt sem tudom, hogyan fogalmazzak.
Néha, amikor már végképp úgy érzem, hogy teljesen magányos vagyok, beírok google-be lehetetlen kérdéseket, amikre senkitől nem kaphatnék választ, és így bukkantam a te kérdésedre.
Megdöbbentő, hogy szinte ugyanazt írtad le, amit én megélek nap mint nap. A családi helyzetem annyiban más, hogy nekem van apám, de valahogy túlságosan különbözöm szüleimtől, és emiatt nem tartanak elég nagyra, hogy támogassanak szavakkal, vagy olyan tanácsokkal, amik többek annál hogy "valamit ki kell találni".
Én sem találok munkát, és én akartam tovább tanulni, de hiába tanultam jól, az állam eltaposott annyira, hogy ne legyen esélyem.
Nekem hobbim is van, elég sok. Sokak szerint művész lélek vagyok.A magam szemében, ahhoz nem vagyok elég tehetséges. Igazából emiatt nem is értem el vele túl sokat. Pedig rajzolok, zongorázok, és gitározom, de a szüleim ostoba dolgoknak tartják. Sosem biztattak, és felesleges időtöltésnek tartották ezeket, így emiatt hiába szeretem, ugyanúgy nem tudok kiteljesedni általuk, mintha nem is lenne hobbim.
Volt egy lány, aki azt hittem szeret. De épp a napokban alakultak úgy a dolgok, hogy bármi is történt, azt hiszem el fogom veszíteni. A rossz érzés az, hogy számomra is az hiányzik, hogy valaki elfogadjon. S leginkább, hogy érezzem azt hogy szeressen.
Pedig a lányok szerint jóképű vagyok, a fizikai megjelenésemmel sincs igazából bajom. Átlagos testalkatú vagyok, és ha nem is spártai felsőtestem van, a fizikai munka miatt, nincs rajtam felesleg.
Furcsa olvasni a sok tanácsot, hogy legyél optimista, és próbálkozz.
Én mindent megtettem ezért a lányért, és úgy érzem végül csak áltatott. S ez korábban is így volt, bármit is tettem. Ezzel szemben látom, hogy azok az emberek, akik gátlástalanul kiakarnak használni nőket, sorra érnek el sikereket az élet más területein is.
Különös dolog ez. S bármennyire depresszívnek is tűnik amit leírtam, igazából azért tettem meg, mert talán ha tudod, hogy más is van hasonló helyzetben, legalább azt érezheted, hogy nem benned van a hiba.
Én 22 vagyok, és egyszerű fogalmaim vannak a boldogságról. Sosem érdekeltek nagy dolgok az életben. Mármint, mindig is arra vágytam, hogy legyen egy párom, aki szeret, és elfogadja azt amilyen vagyok, amiket szeretek. S mikor már az életben minden kicsúszna a kezeim közül, ő mellettem volna akkor is. Boldog lennék, még ha semmi másom sem volna már csak ő. S hihetetlen, hogy ezt is milyen nehéz elérni, pedig azt mondják, a szeretet vagy a boldogság nem vehető pénzért. Számomra eddig úgy látszik, mégis.
Érdekes amit írsz abból a szempontból hogy én is a művészi pálya felé hajlok/hajlottam. Mindig is szerettem rajzolni de sose éreztem jónak magam és a kudarcok inkább feladatták velem mint hogy jobban próbáljam. Érettségi után nem tudván mit akarok kezdeni a tovább tanulással. Jelentkeztem grafikusnak, ahova nem vettek fel, majd végül kerámiára kerültem ugyanebben a suliban, 2 év sajnos csak arra volt elég hogy megszeressem. Aztán mikor elvégeztem egyszerűen nem tudtam tovább menni egyetem kb elérhetetlen álomkategória nekem, elhelyezkedni nem tudok, új szakma meg pénzbe kerül.
Egyre jobban elfelejtődött a rajz nálam. Már szinte sose rajzolok, csak ha nagyon unatkozom, ezt értsd úgy hogy ha már gépezni se tudok :S Álmom hogy ebben az irányban helyezkedjek el de ez lehetetlen.
A többiről nem tudok mit mondani, neked legalább volt valakit, nekem még az se.
Sajnos eljutottam arra a szintre ahol már a saját problémáimon túl nem látok, tudom hogy sok olyan ember van a világban aki annyira vagy jobban szenved az életben, de csak a sajátomat élem át nap mint nap.
Azért örülök hogy írtál még ha segíteni nem is tudtam/tudtál.
Az igazság az, hogy én is ezt az utat jártam be a rajzzal. Én mindig is rajzfilmeket, vagy számítógépes játékok látványterveit szerettem volna készíteni. Először azért utasítottak el egyetemről, mert nem voltam elég "tehetséges". A 2 éves szakképzés után pedig azért, mert államira engem nem vettek fel. Nem volt se protekcióm, sem támogatóm. Költségesre pedig sosem volna ilyen pályán pénzem.
Én is így vagyok vele, ahogy te. Magam sem tudom, mikor rajzoltam utoljára. Néha ismerősök kérik, hogy mutassam meg a régi rajzaim, és már magam is meglepődöm olykor, hogy így rajzoltam...
Azt túlzás állítani, hogy volt valakim. Legalábbis olyan értelemben, hogy nagyon ritkán találkoztunk. Folyton csak hitegettem magam, hogy ha elérem ezt, aztán azt, akkor igazi kapcsolat lehet belőle. Végül, rá kellett jönnöm, hogy a lánynak egyszerűen az volt kényelmes, hogy lélekben mindig támogatom, de igazából nem akart tőlem semmit.
Megértem azt a részét amit írtál, hogy a saját életed éled meg nap mint nap, ezért nem sokat segít, ha arra gondolsz, hogy másnak is van gondja. De igazából ezzel pont azt akartam mondani az előző hozzászólásban, hogy ne magadat okold.
Mármint nem te vagy rosszabb ember, mint mások. Egyszerűen pont az a baj azt hiszem, hogy túl jó vagy. Ha arra gondolsz, hogy a világ legsikeresebb embereinek a múltját ha kiteregetnénk, elég sok piszkos dolog kerülne elő, arra vonatkozólag, hány emberen gázoltak át, hogy elérjék amit.
Te pedig, a leírásaidból ítélve, nem ez a típus vagy. Ami egyáltalán nem baj. Ha minden ember ilyen volna, a világ is egy élhetőbb hely lehetne.
Ha már erre gondolsz is van okod arra, hogy valamiért megbecsüld saját magad. Arról nem is beszélve, hogy ennek okán nem az a fajta ember vagy, aki beáll a sorba, és követi az aktuális trendet, csak azért mert azaz elfogadott.
Bizonyára bölcsebb is vagy, mint az átlag 21 évesek. Gondolj csak arra, hogy az egy dolog, hogy más 21 éves, már az életét építgeti, de az én ismeretségi körömből, az ilyen embereket, mind a szüleik "rakták" be oda ahol épp vannak. Lehet, hogy most könnyebb nekik, de az életről igazából nem tudnak semmit.
Ha te elérsz valamit, sokkal jobban fogod értékelni. Sokkal jobban megfogod becsülni azokat a pillanatokat, amikor egyszerűen csak jól érzed magad. Lehet, hogy nem is történt veled nagy dolog, csak valakivel elmentetek moziba, egy jó filmre.
S mindig biztasson a gondolat, hogy nincs olyan világszemlélet, amit csak egy ember birtokol. Ezt úgy értem, hogy a sok emberből bizonyára számos olyan van még, aki olyan értékrenddel rendelkezik, mint te. S lehet hogy te lassabban találod meg a párod, mint azok, akik hetente rohannak bele újabb és újabb kapcsolatba, de ettől még ne hidd hogy ők boldogabbak mint te, sőt.
Talán a legfontosabb, hogy a kapitalista társadalmunk, bármennyire is ezt érezteti olykor, sose hidd el, hogy rosszabb lennél mint mások.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!