Lassan már egy ócska sz. Rnak képzelem magam. Heeeelp! Mit tegyek?

Nagyon el vagyok keseredve, minden napom sz.r. értelmetlen, unalmas. semmi sem történik velem.Nem dolgozom, nem járok iskolába, egész nap csak itthon vagyok. Nagyon sokat csesztetnek már itthon, hogy dolgozzak és én szeretnék nagyon pénzt keresni, de ezt nem hiszi el senki nekem mindenki azt mondja, hogy lusta vagyok, pedig ez nem így van. Az igazság az, hogy nem merek elmenni egy interjúra vagy telefonon jelentkezni egy állásra , iszonyatosan izgulok ha telefonon kell beszélnem. Félek, hogy feltesznek egy olyan kérdést amire nem tudok válaszolni , vagy benyögök valami hülyeséget...tudom, hogy nincs veszteni valóm de akkor is nagyon tartok ezektől a dolgoktól, és ha csak rágondolok már összeugrik a gyomrom. Tegnap rászántam magamat, hogy elküldök két helyre önéletrajzot, aaz egyikre emailben válaszoltak is, hogy menjek be interjúra, és úgy megijedtem mikor elolvastam, hogy kitöröltem a levelet, mintha nem is lett volna soha:( úgy érzem, sohasem fogok merni elmenni egy állásinterjúra, nics hozzá bátorságom. Ebben az is szerepet játszik, hogy szerintem hülyénnézek ki, egy csomó felesleg is van rajtam, sőt még egy normális ruhám sincs amiben elmehetnék, mert nincs rá pénzem.

Már az utcán sem merek végigmenni, csak lesütött fejjel, úgy érzem mindenki engem néz, hogy milyen hülyén nézek ki. Minden nap belekezdek a fogyókúrába de minden nap el is rontom, egyszerűen nem bírom ki akár mennyire próbálkozom.Minden nyaram szar, itthon ülök egész nap csak este dugom ki az orrom az ajtón, mert olyankor tudom, hogy már senki sem lát. Egész nyáron nem merek se egy strandra se sehova elmenni. Ha buszra szállok mindig elöl leülök nehogy végig kelljen mennem a buszon és megbámuljanak az emberek. Utcán lesütött fejjel megyek, metrón is. Nincsenek barátaim, csak egy lány van akivel jóban vagyok , ő a volt osztálytársam de az túlzás, hogy barátok lennénk. Heti egyszer találkozunk, ez az egy alkalom az egyetlen szórakozásom. még barátom se volt, nem is lesz szerintem soha. Néha még a postásnak sem merem kinyitni a kaput mert nem akarom, hogy meglásson. Ha testvérem barátnője nálunk van , elő sem jövök a szobámból, bújkálok. Ha megyek az utcán és meglátok egy ismerőst átmegyek az út másik oldalára, vagy lefordulok egy utcával

előbb, hogy nehogy összefussunk... szóval az önbizalmam konkrétan egyenlő a nullával.

Hogyan változtassak ezen? Már nagyon egy szar , ócska, semminek képzelem magam, ezt kapom mindenkitől. Ezeket a dolgokat nem merem elmondani, szóval ezért hiszik, hogy lustaságból nem dolgozom. Amikor még iskolás voltam minden más volt, jó tanuló voltam, valaki voltam még a családom szemében, sokra tartottak. amióta kijártam a középiskolát egyszerűen nem találok magamra, túl nagy változás ez nekem , rosszul viselem, hogy már elvileg nem vagyok gyerek, pedig én iszonyatosan annak érzem magam, és még nem vagyok kész ezekre a felnőtt dolgokra.

köszönöm mindenkinek akinek volt türelme és végigolvasta és esetleg válaszol is.